5/14/2022

Bőhm Kornél: Karaktergyilkosság


Bőhm Kornélnak Szun-ce és Machiavelli mellett a helye, a verbális háború művészetének pedig az emberi kultúra kezdetéig visszanyúló hagyományai vannak. Többen is kedvezően nyilatkoztak erről a könyvről a környezetemben, végül @mohapapa értékelésének hatására rendeltem meg, és bár a felépítése nem a legszerencsésebb (erről bővebben később), jó döntés volt a beszerzése, mert igen jelentős tudásanyagot felölelő, szakszerű, mégis közérthető olvasmány a kommunikáció, a politikai és közéleti játszmák iránt érdeklődőknek, amely témák iránt márpedig "illik" valamennyire érdeklődni, hiszen mégiscsak mindannyiunkat érintő, körülöttünk zajló folyamatok ezek. Ha pedig átlátjuk a közszereplők, de akár a kisemberek kommunikációjának is a mozgatórugóit, az segít tisztába kerülnünk egy csomó mindennel, ami körülvesz bennünket - kezdve az internetes trollkodás jelenségétől a tömegszuggesztión át addig, hogy miként válhatunk tudtunkon kívül bábjaivá a háttérhatalmaknak rémhírterjesztés, összeesküvés-elméletek gyártása, vagy akár csak ártalmatlannak tűnő pletykálkodás által is. 

A könyv a lejáratás, rágalmazás "kultúráját" járja körül, vesézi ki igen alaposan és széleskörűen, hazai és külföldi, jelenkori és történelmi példákkal alátámasztva. Valóban komoly hagyományai vannak annak a dicstelen és nemtelen tettnek, amikor valakit akár okkal, akár ok nélkül, akár jogosabb, akár kevésbé jogos érdek folytán a közvélemény előtt az ellenfelei hiteltelenítenek, megszégyenítenek, társadalmilag ellehetetlenítenek. A jelenség a kisebb közösségekben is előfordul, pl. iskolai osztályokban a gúnyolódás, kiközösítés a karaktergyilkosság primitívebb formái, nagyobb téteknél pedig már egész szervezetten, komoly összegeket és apparátust megmozgatva is történhet a dolog.

Megrendítő volt szembesülni azzal, hogy az emberi - nincs erre jobb szó - gonoszságnak micsoda távlatai léteznek, milyen előre megfontolt, hideg módszerekkel állítják félre egyesek az ellenfeleiket. Kicsit olyan volt a konkurensek, vetélytársak verbális likvidálásának módozatairól olvasni, mintha egy kínzási-kivégzési kézikönyvet forgattam volna. Léteznek ilyenek is, egy gimnáziumi osztálytársam annak idején - számomra némiképp felfoghatatlan módon - nagyon lelkesedett az inkvizíciós módszerek szakirodalmáért, engem azonban sosem vitt rá a lélek, hogy ilyesmit olvassak, sőt, ha csak tehetem, messzire elkerülöm a témát.

A dolog verbális vetülete már érdekesebb, és sajnos életszerűbb is, mert közel sem áldozott le neki annyira, mint ellenlábasaink fizikai likvidálásának, amire nézvést azért, valljuk be, fejlődött valamelyest az emberiség. A motivációk azonban továbbra is fenállnak, területfoglaló háborúk továbbra is zajlanak, csak a forma változott: a hadviselés átterelődött verbális síkra, és egyre inkább az online térben zajlik. A könyv végére nagyon kellett a pozitív lezárás, avagy mi a teendő áldozattá válás esetén, mert nemcsak a politikusok, közszereplők válhatlnak áldozattá, hanem szinte biztos, hogy valamilyen módon és mértékben már mindannyian kényszerültünk ebbe a hálátlan szerepbe.

Mint az elején említettem, a könyv egyetlen hátránya, ami miatt le is vonok egy csillagot, merőben szerkezeti: a szöveg teljes megértéséhez szükséges ismereteket végjegyzetekben listázza, ezek számozása azonban fejezetenként újrakezdődik, így komoly lapozgatás szükséges, ha szeretnénk a végjegyzetekben foglalt információkkal is képben lenni. Márpedig ezek szinte nélkülözhetetlenek, nagyon nagy és kiterjedt tudásanyagot ölel fel a könyv, a köszönetnyilvánítás is alátámasztja, hogy korántsem egyszemélyes munkáról van szó.

Azok számára lehet érdekes ez a kiadvány, akik nem egy barlangban vagy egy lakatlan szigeten élnek, hanem bármilyen módon kapcsolatba kerülnek embertársaikkal - akár a közösségi médiában, akár személyesen -, mert segít átlátni az ott megjelenő információk, kommentek, megnyilvánulások mozgatórugóit, ezáltal felvértezve minket a félrevezetés ellen. Alapvető emberi vonás, hogy élesebben reagálunk a negatív dolgokra, ez egyfajta önvédelmi mechanizmus, ami természetszerűleg belénk van kódolva, és a karaktergyilkosság, a lejáratás épp ezen az elven működik: a negatív hírek iránti, fokozott fogékonyságunkra épít. Ha azonban egy kicsit tudatosabb médiafogyasztókká válunk, elkerülhetjük a dezinformálást, és nem fogunk belesodródni abba a kritikus tömegbe, amely - bedőlve az orv szándékoknak - akaratlanul is asszisztál a lejáratáshoz, rágalmazáshoz.

És hogy mi a tanulsága ennek a könyvnek? Három tanulságát tudnám leginkább megragadni, függően attól, hogy melyik oldalán vagyunk épp a verbális pengének.

- Elkövetői oldalról nézve igazán bőséges eszköztárat fejlesztettek ki "derék" elődeink az ellenfelek ellehetetlenítésére, ezek a módszerek azonban annak ellenére sem elfogadhatóak semmilyen mértékben, hogy különösen az amerikai kommunikációs módszertan már szinte nélkülözhetetlen eszközként tartja számon a politikai életben a negatív propagandát.

- Mint elszevendő: azt hiszem, valahol, valamilyen formában mind voltunk már áldozatok (a karaktergyilkosság szenvedő alanya vétkességének mértékétől függetlenül áldozatnak minősül), és ahogyan írja is Bőhm, az eredmény szempontjából másodlagos az, hogy valaki "megérdemelte-e", ahogy az is szinte mindegy, hogy mekkora dolog miatt veszi szájára a közvélemény, a sajtó. A lejáratás, kiközösítés oka lehet egészen banális is, mint például hogy személye az adott közösség hangadóinak számára ellenszenves, de gyökeredzhet a karaktergyilkosság akár abban is, hogy az illető múltját komoly bűncselekmények éktelenítik. Az ok nem áll arányban a sérelemmel, sőt, mivel az átlagemberek kevésbé felkészültek egy ilyesfajta lejáratásra, és kevesebb erőforrás áll a rendelkezésükre az önvédelemhez, kisebb léptékben akár még súlyosabb következményekkel is járhat, az áldozat egészsége is rámehet, szélsőséges esetben akár öngyilkossággal is végződhet egy ilyen incidens, ami, tudjuk jól, hogy néha valóban előfordul. Már csak ezért sem elfogadható a lejáratás, még akkor sem, ha adott esetben jogosnak vagy megalapozottnak tűnhet valakinek az ily módon történő "megbüntetése".

- Kétségkívül "külső" szemlélőként "asszisztálunk" leggyakrabban a lejáratáshoz - azért idézőjelben külső, mert egy rágalomhadjáratból nem lehet kimaradni, vétkesek közt cinkos, aki néma, ahogy a mondás tartja, a dolog járulékos rákfenéje, hogy az egyszerű szemtanúk is elkerülhetetlenül bevonódnak és sérülnek. Lehetne itt emlegetni egy osztálytársam iskolaváltásba és pszichés zavarokba torkolló kiközösítését néhány másik osztálytársunk által, akiknek a lány egész egyszerűen nem volt szimpatikus, és örömüket lelték a szekálásában, mert úgy találták, hogy a magát megvédeni képtelen áldozatot verbálisan zaklatni, bántalmazni kellemes időtöltés - ilyen élményei alighanem mindenkinek vannak. Azért "vonzódunk" a rémhírekhez, azért táplálunk akaratunk ellenére kíváncsiságot irántunk, mert ez egyfajta védekező mechanizmus, ami, mondjuk így: evolúciós, de legalábbis kulturális alapokon nyugszik. Ha tisztában vagyunk a veszéllyel, elkerülhetjük a csapdát - gondolhatnók, és ezért verődik össze mindig hatalmas csőcselék a lincseléseknél, legyen az akár verbális, vagy történjen akár csak a virtuális térben. Ha azonban tudatosítjuk magunkban, miként is működik az emberi kommunikáció, elkerülhető az, hogy a csőcselék tagjává váljunk, és akár csak szemtanúként is részt vegyünk valakinek a megalázásában - ami, mint azt már említettük, semmilyen esetben sem elfogadható.

Alapos, átfogó és jól összeszedett könyv, még ha a végjegyzetek miatt elég sok lapozgatást igényel is. Felkeltette az érdeklődésemet a szerző korábbi kötete iránt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!