Értékelés - Jack Ketchum: A szomszéd lány

Miután elolvastam a könyvet, sokáig csak ültem és bámultam magam elé. Nem voltam képes megfogalmazni az érzéseimet, amiket a történet keltett bennem. Teljesen lesokkolt. Lebénított.
Ahogy olvastam, csak az járt a fejemben, hogyan tört darabokra Meg és Susan világképe. Szeretetteljes családban nevelkedtek, megkapták a szüleiktől a legtöbbet, amit gyerek kaphat. De a szülők meghaltak autóbalesetben, ők pedig a távoli rokonhoz kerültek. Talán soha el sem képzelték, hogy létezhet ez a fajta kegyetlenség, a másik érzelmei iránti teljes közöny, az élet értékének abszolút semmibe vétele, amelyet aztán Ruth-nál megtapasztaltak. Nincs annál szörnyűbb dolog egy gyerek számára, mint ha attól az embertől kell rettegnie, akitől a biztonságot várná.
Ahogy halljuk őket megszólalni, de főleg Meget, aki meg van róla győződve, hogy itt utálják őket, látjuk, hogy kényszeresen keresik az okát annak, hogy miért bánnak így velük. Mert a semmiért ezek a dolgok nem történetnek meg. Pedig mindannak, ami a könyv lapjain történik, valójában nincs racionális oka. És ez benne az egyik legijesztőbb.
Ruth beteg, zavaros elméjének szüleménye mindaz a kitalált ok, amiért büntet, és amiért undorító módon bevonja a többi gyereket is a büntetésbe. A könyv vége felé már el kellett távolodnom a történettől. Mindazt, ami a könyvolvasást élménnyé teszi, az azonosulást, a közelséget, belehelyezkedést meg kellett tagadnom, mert már nem bírta a lelkem elviselni azt, hogy ezek a dolgok akár csak kitalált szereplőkkel is, de megtörténnek.
Nem tudom, szándékos-e, de van egyfajta tisztító ereje annak, hogy míg a szenvedést, az erőszakot a szeretetlenség okozza, a végső menekvést a szeretet, a törődés és az odafigyelés hozza el.
Egyik pillanatban azt érzem, nem kívánom senkinek, hogy elolvassa ezt a könyvet, a másikban viszont azt, hogy olvassa el mindenki. Lássa mindenki, mik történhetnek meg a szomszédban akkor is, ha behunyjuk a szemünket vagy nem nézünk oda.

Felszálltam a Musso vonatra

Nos, Molyon elég gyakran belefutottam Musso könyveibe, így elérkezettnek láttam az időt, hogy én is megismerkedjek vele. Az egyik legkeresettebb művével, a Holnappal kezdtem, melynek végén vegyes érzelmekkel tettem vissza a szekrényembe.

Park Könyvkiadó, 2021, 400 oldal

 

Értékelés - Dacre Stoker, J. D. Barker: Dracul

 

 Miután olvastam a Drakulát és megismerkedtem J. D. Barker 4MGY trilógiájával, egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet.
Nem igazán tudom, hogyan álljak hozzá a történethez. Előzmény ez? Vagy fan-fiction? Nem tudom hová sorolni, ahogy azt sem tudom, milyen szempontok alapján értékeljem.
Tény, hogy rendkívül nagy munka van mögötte. A Drakula történetét átemelni Bram Stoker életébe az összes életrajzi adat felhasználásával: fantasztikus írói bravúr. Azt, hogy mindezt J. D. Barker követhette el, az egyik legjobb döntés volt, amit hozhattak.
A színvonal hullámzó, akárcsak az eredetiben, a történet néhol pattanásig feszült, néhol csalódást keltően eseménytelen, akárcsak az eredetiben. Barker még a hangulatot is eltalálta és a kor konvencióit is nagyon szépen bemutatta.
A történetről igyekszem egy szót sem szólni, bár voltak olyan rejtélyek, amelyeknek a megoldását olvasva azért maradt bennem hiányérzet.
Ha viszont a nagy egészet nézzük, ismerve az eredeti történetet, megtoldva a Dracul zseniális utolsó fejezetével, hozzávéve a könyv végén összefoglalt háttérinfókat Stoker életéről és a Drakula kiadásának viszontagságairól, összességében erőteljes hatást képes gyakorolni a misztikumra fogékony olvasókra.
Barker továbbra is a legújabb kedvenc íróm, aki a tehetségét ezzel a művel is bizonyította számomra annak ellenére, hogy nem lett tökéletes.

Totti

Értékelés - Bram Stoker: Drakula

 

Ha ez tényleg minden modern vámpírtörténetnek az alapja, inspirálója, akkor ennek viseli minden szépségét és hibáját.
Sokszor elgondolkodom azon, vajon mi az oka annak, hogy amit ma kreatív írásnak neveznek és egyetemeken, tanfolyamokon oktatnak, az valaha az írók vérében volt. Olvasva ezt a történetet, úgy éreztem, Stokernek egyáltalán nem esett nehezére olyat és úgy írni, hogy az tartalmilag és formailag is kifogástalan legyen. Talán akkoriban nagyobb tehetségek születtek, talán manapság többen írnak polgári munka mellett, vagy csak többen hiszik magukat írónak akkor is, ha semmi mondanivalójuk vagy tehetségük.
A történet számomra két, szinte élesen elkülönülő részre oszlott. Tartalmilag és minőségileg is. A könyv első fele elvarázsolt, olyan ridegen és ellentmondást nem tűrően tálalta a szörnyűségeket és a rájuk adott természetfeletti válaszokat, hogy kénytelen voltam elismerni, ezt még a következő száz év műveiben sem láttam ilyen puritán módon, minden hatásvadászattól mentesen megjeleníteni. Amint lezárult ez a rész, azonnal éreztem, hogy elkezdődött a végjáték. Pedig még csak a könyv felénél tartottam. Ám ami az első rész erénye volt, az vált a második rész legnagyobb hibájává: a terjengősség. Míg az izgalmas történéseket gazdagították a szépirodalmi szintű körmondatok, főleg Van Helsing szájából, addig a lassú, elhúzódó végjáték alatt ezek szinte öncélúvá váltak.
A végén inkább vártam volna kicsit hátasvadászabb befejezést, de addigra a történet kissé kiüresedett. Talán jobban örültem volna, ha Drakula a fegyvertárát hőseink ellen is felhasználja. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam. Jöhet a Dracul!

 Totti

Összegzés - 2021. április

Sziasztok! Ebben a hónapban olvasás terén nagyon jól haladtam, 11 könyvet sikerült elolvasni. :) Voltak kiemelkedően jók és közepesen borzalmasak is köztük, a következőkben ezek közül fogok válogatni.

A hónap legjobbjai: Ebből több is volt szerencsére, A szolgálólány meséjéről írtam egy bejegyzést, míg Az idő gyermekeiről és a Wayward Pines első részéről csak Molyra kerültek fel értékelések, alant olvashatjátok.
 

Az idő gyermekei:

Hmmhmm. Kezdésnek már maga a borító csodálatos, amúgy is a zöld szerelmese vagyok, számomra telitalálat a dizájn.

Két szálon futó történetet kapunk: az egyikben Kern doktor(isten)nő nanovírusa szabadul el egy terraformált bolygón úgy, hogy a majmok, akiknek szánta, nem érkeznek meg oda, így más alany híján a pókok kezdenek el fejlődni. A másik szálon pedig megismerkedhetünk az emberiség megmaradt tagjainak egy csoportjával, akik a Gilgamesh hajón kutatnak egy olyan bolygó után, ahol le tudnak telepedni, ezáltal biztosítani, hogy az emberi faj ne pusztuljon ki.

Azt kell mondjam, én mindkét sztorit nagyon élveztem, akkor különösen, amikor az események keresztezték egymást. Érdekes volt végigolvasni a pókok fejlődését, egyáltalán nem tartottam se unalmasnak, se eszeveszett baromságnak; sokszor odaképzeltem Attenborough-t, amint éppen ő magyarázza, mit hogyan csinálnak. :D A emberek története kicsit keszekuszának hathat, hiszen van, amikor évszázadok telnek el egy-egy fejezet között, és a szereplőkkel együtt csak bambulunk, hogy mégis mi a fészkes fene történik. Összességében nekem átjött, hogy az író mit szeretett volna a könyvével átadni, rendkívül színvonalasan sikerült neki.

Persze voltak kisebb hibák:
– Jó lett volna előbb felhozni, hogy Kern félig gép tudata a rossz emlékeket „félredobta”, mert a könyv nagy részében érthetetlenül nézünk csak, miért emlegeti folyton a majmait, amikor látta őket meghalni.
– Holsten és Lain kapcsolata: szívesen olvastam volna arról, hogy honnan ismerik egymást, mert erre volt is utalás a könyvben… Bár lehet nem lett volna annyira lényeges ez a szál.
– A vége kicsit összecsapottnak tűnt, vagy inkább mondjuk úgy, a felvezetéshez képest igencsak rövidre sikeredett.

Amennyiben egy jó sci-fit szeretnél olvasni, bátran vedd a kezedbe, nem fog csalódást okozni!

 

Wayward Pines I.:

Sosem láttam a Twin Peaks című kultikus sorozatot, egyedül a benne felcsendülő zenéket tudom körülbelül fejből, mert szüleimmel nagyon sokat hallgattuk kazettán. :) Így nem tudom eldönteni, hogy mennyire hasonlít ahhoz ez a történet...

... azt viszont bizton állíthatom, ez egy bitang jó könyv! Crouch stílusa engem teljesen lenyűgözött, a rengeteg bekezdés, a velős mondatok és az a borongós, már-már reménytelen hangulat hatalmas feszültséget keltettek bennem. Nagyon gyorsan lehet vele haladni, nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan történet, ahol direkt húztam az olvasást, mert nem szerettem volna, ha korán véget érne. A csavarok meg... miután az utolsó oldal végére értem, percekig rázott a hideg, annyira tetszett! Egyetlen nagy bánatom, hogy nem tudom folytatni a trilógiát, mert nem lehet kapni, és eladni se akarja senki.

A hónap csalódása: Hornby-tól ez volt az első olvasásom, számomra nem azt nyújtotta, amire az ajánlások és a fülszöveg alapján számítottam. Értékelésemet a Pop, csajok, satöbbiről itt nézhetitek meg. 

A hónapban még zenei fronton ért nagy öröm: a mai napon megjelent a Gojira régóta várt új albuma, a Fortitude. Beágyazom, úgyhogy akár itt is meg tudjátok hallgatni. :)

 

Nektek milyen hónapotok volt? Írjátok meg kommentben! :)

BenGa

Pop, csajok... Áhh, hagyjuk.

106 oldal után abba akartam hagyni, és ennyit terveztem értékelésnek: egy 35 éves fiatal szenvedése, aki fejben valahol megragadt a huszas évei elején. Viszont nem akartam elhinni, hogy ez a kötet tényleg csak ennyit tud nyújtani szórakoztatás gyanánt, 'csakazértis' végigolvastam az egészet. Bevallom, én valami Adrian Mole féle bohóckodásra számítottam, azt nagyon szeretem a mai napig.

Helikon Kiadó, 2018, 348 oldal

Az eleje pedig biztató volt, tetszett a bevezető ötlete: Rob megírja az öt legemlékezetesebb szakítását Laurának, akivel épp akkor váltak el útjaik. Persze fricskaképp odaszúrja, fel sem férhet erre a listára, (pedig mint kiderül majd, ő volt az eddigi legkomolyabb kapcsolata) úgy érzi több kell ahhoz, hogy megemlítse a 'legek' között. Ezek a volt barátnők egészen változatosak, a középiskolai elsőtől kezdve az egyetemi nagy Ő-n át a csak vigaszt nyújtó nőig mindenki megtalálható rajta. Ennél a résznél én is visszarévedtem a múltba, eszembe jutott egy-két érdekesnek nevezhető szakítás... Ekkor úgy gondoltam, ez is olyan kötet lesz, amin majd olykor nevetek, néha felismerem magam benne, és alapvetően kikapcsol.

 

Főhősünk a Bajnok Bakelit tulajdonosa, ami éppenséggel nem a legjobban menő üzlet a környéken. Ennek ellenére nem egyedül vezeti, van két alkalmazottja, Dick és Berry. Előbbi a visszahúzódó, csendes fiatalemberek mintapéldánya, míg utóbbi a tipikus "Ki ha én nem?" csávó. Mellékszereplőknek teljesen rendben vannak, nem éreztem őket feleslegesnek a történet egészét tekintve.
Akarva-akaratlanul eszembe jutott a Király utcában található Lemezkuckó. 14 éves koromig a közelben található Csengery utcában volt az orvosom, így elég sokszor volt alkalmam a bolt kirakatában gyönyörködni, mindig lenyűgözött az a sok CD és bakelit. Ennek köszönhetően Rob háttere felvillanyozott, még inkább érdekelt, hogy mire fogunk kilyukadni. Innentől azonban enyhe frusztráció lett rajtam úrra: a folyamatosan felemlegetett zenekarok, énekesek körülbelül 90%-ról még csak véletlenül sem hallottam. Lehet ez az én szegénységi bizonyítványom, de mentségemre szóljon, a mű megjelenésekor még bőven ovis voltam, és 30 éves fejjel teljesen másféle zenét szeretek. Mindenesetre unalmasabb napjaimon jó program lehet majd megismerkedni a korszak kedvenceivel. A frusztrációból fakadt az ötös listákkal szembeni problémám, ha épp nem 3 mm haj lenne a fejemen, akkor szálanként tépkedtem volna ki, amikor újra megjelent egy, az aktuális témához passzoló lista. De ezek a momentumok eltörpülnek, amikor megismerkedünk Rob gondolataival a szakítás után...

Persze, mondhatjuk azt, hogy mindenki másképpen él meg egy ilyen szituációt, de főhősünk nyűglődése konkrétan nekem volt kínos. Számomra életszerűtlen, pontosabban elképzelhetetlen, hogy egy szakítás után valaki ennyire csak magára tudjon gondolni. Komolyan az foglalkoztatja, hogy a másik új kapcsolata milyen az ágyban, és ez az első kérdés, amit mindenképpen fel kell tennie? ... "Kedvencem" az a rész, amikor a könyv elején említett listáról elkezdi felkeresni a lányokat, mégis miért hagyják el mindig, és a végén arra jut, az egyetemista nagy szerelme miatt van minden, miatta szegény, miatta nem fejezte be az egyetemet, ecetera. Itt egy kicsit félreraktam a könyvet, mert úgy éreztem kicsit túl komolyan kezdtem venni az egészet, bosszantott Rob életképtelen mivolta, nem tudtam úgy felfogni, hogy ez egy válság közepén lévő fickó története viccesnek szánva. Természetesen nem kellett sok idő a megnyugváshoz, és elérkezett a várva várt fordulópont, ami után egy kicsit átértékelve láttam az eddigieket.

Laura apja meghal, ők pedig a torról elszöknek, és rájönnek, együtt mégis jobbak, mint külön. Itt eszméltem, hogy a könyvben megelevenített embertípusnak segítség kell, nem pedig bosszankodni rajtuk. Hatalmas szerencséjére Laura személyében Rob megkapja a saját mentőövét, aki szép lassan rávezeti, ha az életben megakad, akkor sem szabad leállni, hanem keresni kell a lehetőségeket, amik elmozdítanak a gödör aljáról. Külön tetszett, hogy a lány annak ellenére, milyen múltjuk van, mindent megtesz a kizökkentés érdekében: koncertet szervez a fiú boltjába, illetve elintézi, hogy egy buli alkalmára a Grouchoban újra DJ lehessen (korábban itt jöttek össze). A lezáráshoz közeledve meglepő módon főhősünknek egészen felnőtt gondolatai is támadnak, hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni. Végül abban maradtam, valószínűleg nem olyan menthetetlen, mint amilyennek tűnt a kezdetektől.

Ezek után felmerülhet a kérdés, ajánlanám-e a könyvet? A válaszom erre nem egyértelmű igen, nálam nem az a megkerülhetetlen kategória. Hornbytól viszont ettől függetlenül fogok még olvasni, mert az írásmódja tetszett, és kíváncsivá tett, milyen lehet a többi műve.

BenGa

[Értékelés] Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Gondolom sokan hallottatok már a műről, egyesek odavannak érte, mások pedig nagyon unták, így el sem olvasták teljesen. Hogy őszinte legyek, én mindkét oldal álláspontját megértem, de inkább tartom remek disztópiának, mint kínszenvedésnek. A következő sorok enyhén spoileresek lesznek, így ha még nem volt szerencséd a könyvhöz, óvatosan haladj tovább! :)

Jelenkor, 2019, 488 oldal

Ez a kiadás szerintem a legszebb az összes közül, védőborító nélkül is szemet gyönyörködtető. Külön öröm, hogy Atwood előszavával indít a kötet, ad egy-két plusz adalékot a mű megkezdése előtt. Ilyen például az, amikor megválaszolja azokat a kérdéseket, hogy vallásellenes-e a könyve, vagy éppenséggel egy jóslatot mutat be ezzel. 

Kicsit zanzásítva, hogy honnan kezdődik a történet: az amerikai elnök puccs áldozata lesz, és az utána következő brigád kikiáltja a Gideán Köztársaságot. Ez a vallásközpontú államforma szép lassan egy régi korba vezeti vissza a népet, ahol a nők csak kvázi "szülőgépek", hiszen muszáj a fajfenntartás, a különböző vegyszerek és atomkatasztrófák miatt általános nemzőképtelenség lesz úrrá a világon. Frené feljegyzéseiből fogjuk megismerni jobban a helyzetet; ő egy Szolgálólány, feladata, hogy a kirendelt Parancsnoknak gyermeket szüljön. Mint a bevezetőben említettem, megértem azokat, akik unalmasnak, szenvedősnek tartják a könyvet az első pár fejezet alapján. Amennyiben nem olyan hangulatban ülünk neki, akkor nem fog beszippantani az a nyomasztó, végtelenül szomorú leírása a megváltozott mindennapoknak, úgy tűnhet, hogy főszereplőnk csak kínlódik, nyűglődik. Pedig ha belegondolunk, nagyon nehéz lehet feldolgozni azt, hogy az egyik pillanatban teljes értékű anyaként létezel, a másikban meg már elszakítanak a családodtól, és vadidegenek között, korlátozva kell tengődnöd. 

Atwood jól ugrál a múlt és a jelen történései között, nálam legalább is nagyon működött a dolog. Külön pluszpont, hogy így jobban átadja a feljegyzések, visszaemlékezések érzését. No de mitől olyan erős ez a mű, miért tudja a legjobb kedvet is elrontani fél pillanat alatt? Túlságosan elképzelhető, még 2021-ben is, és ez rendkívül nyomasztó. Rengeteg olyan dolog van benne, ami ma is megfigyelhető, igaz nem akkora mértékben és erővel, mint a könyvben. Gondoljunk csak az egyházak abortusz elleni hisztériájára. Vagy vegyük a hatalomátvételt: a könyvben azzal hitegetik az embereket, hogy ez csak egy átmeneti állapot, pár hónap és vége... Akarva, akaratlanul az itthoni események jutottak eszembe: ugyanúgy hónapok óta hitegetve vagyunk, közben meg megy a lopás, a mismásolás, előrébb viszont nem kerülünk.
Vannak olyan elemek is a könyvben, amit nehezen vesz be az ember gyomra, el sem akarja képzelni, hogy ilyesmi megfordulhat egy ember fejében. Számomra az egyik "legocsmányabb" a Szertartás, ami minden hónapban egyszer van, ekkor a Parancsnok érzelemmentesen megkeféli a Szolgálólányt Felesége jelenlétében, és reménykednek, hogy a lány teherbe esik. De említhetném a Szülésnapot, ami szintén hasonlóan gyomorforgató: ekkor a környékbéli összes Szolgálólány és Feleség jelenlétében szül az egyik lány, de úgy, hogy közben a Feleség a feje felett ugyanúgy szülőpózban, és a Feleségek őt istápolják, mintha ő adna életet egy új csöppségnek. Akármennyire lelombozó, és nehezen emészthető a cselekmény, olvastatja magát, én két nap alatt kiolvastam, ami nálam egy hatalmas dicséretnek felel meg. (Az esetek nagy részében.)

Érdekes befejezést kapunk, ami 1984-ben eléggé szíven üthette az olvasóközönséget, hiszen a végén felmerülő kérdés megválaszolására 35 évet kellett várni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell ennyit várnom a folytatásra, és őszintén remélem hogy hasonlóan jó, ha nem jobb művet tarthatok majd a kezemben. 

 

Kérlek segítsd a munkámat, és töltsd ki az itt található kis kérdőívet! :) Előre is köszönöm! 

BenGa