Értékelés: Blake Crouch - Hamis emlékek

 

Nagy levegő. Kifúj.

Oké, egy dolgot szögezzünk le. Mindenkinek, aki még nem olvasta ezt a könyvet, tartozom egy spoilerrel: ez a könyv az időutazásról szól.

Nem csupán meghamisított emlékek betáplálásáról és annak hatásairól, hanem kőkemény időutazásról.

Egy barátom nemrég bevallotta nekem, hogy ő rühelli már az összes időutazós sztorit, mert egyik sem életképes. Mindegyik meg akarja úszni a következetlenségek felvállalását, és a könnyed szórakoztatást előtérbe helyezve vagy az alternatív jövő elméletet bedobva, esetleg az önbeteljesítő sors kártyát kijátszva igyekszik elmenekülni mindennemű felelősségvállalástól. Meg is kérdezte tőlem, én ismerek-e olyan sztorit, ami legalább valamennyire kikezdhetetlen. Én akkor csak egy művet tudtam neki felhozni példának, Philip K. Dick: Az ingázó c. novelláját az Elektronikus álmok kötetből.
Ez a regény a második.

Bevallom, a könyv egy adott pontján óriásit csalódtam a történetben. Ott, ahol kiderül, hogy amit olvasok, az valójában nem az, ami le van írva. Hogy a könyv az egyik fajta sci-fiből egyszercsak átváltott a másik fajta sci-fibe. Ellenérzések ezreit keltette bennem ez a felismerés, és a következő „könyv”-et (őt könyvből áll a történet), úgy olvastam el, hogy közben átverve éreztem magam és gyűlöltem az egészet. Úgy éreztem, minden, ami történik, egy tehetségtelen író átgondolatlan ostobasága, tele értelmetlen, a történetet feleslegesen összezavaró, érdektelen eseménnyel. Aztán minden helyrebillent.
De amíg ide eljutottam, többször is le akartam tenni a könyvet, és örökre elfelejteni. Visszagondolva, csak az volt a bajom, hogy nem tudtam, hogy ez erről fog szólni. A kisebb, valóban zavaró tényezőket pedig ennek a csalódottságnak a torz nagyítója nagyította fel.
Átlendülve ezen a mélyponton, a történet aztán ismét nem várt fordulatot vett. Már annyira szövevényes volt, hogy nem értettem, mi lesz ebből, vagy hogy kisülhet-e belőle bármi. Önkéntelenül is látni kezdtem az egyre összetettebb történet repedéseit, hibáit, és attól tartottam, hogy mire megint megszerettem a könyvet, elkezd szétesni. Ám Crouch rögtön reagált, és mindent megmutatott, amire azt hittem, nem gondolt.
Ami ezután jött: a totális offenzíva az elmém ellen. Az agykapacitásom határát kaparászta a történet, lassan már én is kezdtem elveszteni a fonalat. De Crouch borzasztó intelligensen adagolta az eseményeket, majd lassacskán a dráma is kiteljesedett.
Ez egy nagyon összeszedett, átgondolt és az utolsó részletéig hitelesen előadott sztori. A végkifejlet minden szinten tökéletesen bemutatja, mi lehet az addigi eseményeknek a következménye egyéni és globális méretekben egyaránt.
Aki eljut a végéig, úgy, hogy nagyjából felfog mindent, ami történik, annak egy nagyon összetett emberi, lelki, tudományos, szociológiai és spirituális utazásban lesz része, ami kicsit közelebb visz ahhoz, mit is jelent embernek lenni.