[Zene + könyv] Rudán Joe: Feketén fehéren (H-Music) + Rudán József-Szentesi Zöldi László: Rudán Joe (magánkiadás)

 

„Legyen egy másik történet a lapon,
legyen a könyvben ember, és ha hagyom,
vigyen a mélybe engem is a varázs,
a tűzben égjek, égessen a parázs…”
(Tiffán Zsolt – Rudán Joe – Palancsa Gábor: Nibiru)

A jelen bejegyzés írása közben döbbentem rá arra, hogy több évnyi blogos előélet, rengeteg meghallgatott album és elolvasott könyvoldal után is irtó nehéz tud lenni egy olyan szöveg megformálása, amiben központi szerepet játszik az ember egyik kedvence. Még véletlenül sem az okozza a legnagyobb problémát (már ha ez egyáltalán probléma egy ilyen szenvedéllyel űzött hobbi esetében), hogy egyszerre kell egy új lemezről és könyvről beszélnem valahogyan – majd csak sikerül normálisan, elfogultság nélkül –, hanem annak ténye, hogy a főszereplő mindkét esetben Rudán Joe, aki számomra az igazi és egyetlen magyar rockhang, A Torok. Tizenhat évesen, a Pokolgép Adj új erőt albumát meghallva olyan minőségbeli szintlépést éreztem minden létező szempontból a Kalapács-korszak anyagaihoz képest, hogy szinte földre hullt az állam. (A vérbeli, „true” metalból már rég kinőttem és sokkal inkább a komplexebb, technikásabb és agyalósabb zenékre álltam rá, azért ez még mindig ott van a kedvencek között és kétségtelenül a legjobb hazai metalalbumnak tartom.) Más kérdés, hogy az egy évvel későbbi Vedd el, ami jár! mostanra sem tudott közel kerülni hozzám… Lássuk be, azért nagyon más a kettő – nekem legalábbis – és ha választani kell, akkor bizony a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll albumának borítójára hajazó külsővel megjelent ’91-es anyag az igazi reveláció. Ez volt az a korong, aminek segítségével a Coda elnevezésű zenekarával kisebb-nagyobb sikereket elérő pécsi srác végre kitörhetett a másodvonalból és országos ismertségre tehetett szert, ráadásul rögtön egy vezető metalzenekar frontján. Harminc éve van tehát igazán a fősodorban Joe, aki évek óta emlegette – így lassan szállóigévé is vált a gondolat és szerintem sokan el is temettük az ötletet –, hogy idővel megírja memoárját, lévén érdemes lenne és hát alaposan dokumentálta a múltat, ráadásul remek írói vénával és mesélőkészséggel áldotta meg az Ég. A 2021-es év végén megjelent harmadik szólóalbumának megjelenése tökéletes apropót szolgáltatott arra, hogy végre ez a tényleg több éve várt kötet is napvilágot lásson. Dupla bemutató következik hát, tessék kapaszkodni!

Elnézegetve a nagyalakú, keménytáblás és remekbeszabott kiállítású, nemes egyszerűséggel Rudán Joe címmel megjelent könyv szöveges részének végén elhelyezkedő diszkográfiát, amiben a teljesség igénye nélkül kerülnek feltüntetésre olyan – sok esetben kiadatlan – hang- és képhordozók, amiken Főhősünk megfordult előadóként, nem kicsit érzem durvának, hogy csak 2014-ben, az ötvenedik születésnapja kapcsán jelentette meg első szólóanyagát (Én ez vagyok – Hammer Records, 2014). Persze ha végigolvassuk a Szentesi Zöldi László értő és érző szerkesztésének köszönhetően papírra vetett sorokat, azért kiderül, hogy ha tíz éven keresztül nem a folyamatos, szinte egy helyben való toporgás megy a P. Mobil háza táján – annak ellenére, hogy zenék azért készültek és tervben volt egy Dio-féle Sabbath-vonalas cucc is –, lett volna korábban is az énekes nevével fémjelzett, a mostanság megjelenőkhöz hasonló korong. Valóban sok hiányt kell folyamatosan pótolnia, de kiváló formában van minden téren, így három-négyévente készülnek az egységes külcsínű, hatalmas és sokoldalú alkotógárdával, szakmabeli barátok segítségével felvett albumok. Mindemellett több formációban rendre teltházas koncerteket ad – már amikor nincsenek korlátozások, természetesen – és, mivel ez is eljött, könyvet írt, felelősségteljes családapa két kisgyermekkel, illetve szabadidejében veterán autók felújításában leli kedvét, szóval hogy unalmas lenne az élete, azt egy pillanatig sem mondhatjuk. Nem szeretek ilyen kérdéseket feltenni, de most például komolyan érdekelne, hogy a hála Istennek aktívabb időszakban (lehetett azért koncerteket tartani az idén, még ha nem is annyit, mint „békeidőben”) úgy, hogy a családjának és a hobbijának is tudjon élni az ember, hogyan volt idő és energia egy tizennyolc dalos album elkészítésére? Teszem fel már csak azért is a kérdést, mert sem üresjárat, sem gyenge dal nincs a korongon, zeneileg és szövegileg is végletekig kimunkált, tökéletes megszólalású cucc a Feketén fehéren, s még a hat bónuszdal sem lóg ki negatív irányban, hála az egyébként nem kifejezetten keménykötésű muzsikák arculathoz való igazításának. Nekem személy szerint az Én ez vagyok egyrészt túl hosszú, másrészt túlságosan is lírai (legalábbis lassabb) dalokkal telített volt, így annyira nem is tudott közel kerülni hozzám, aki alapvetően nem így ismertem meg Joe-t, a Még egy tárral és az első Kodály Központbeli akusztikus koncert hanganyaga nagy kedvenc, örök visszatérő hallgatnivaló lett, nem csoda hát, ha fokozottan kíváncsi voltam az újabb eresztésre, pláne, hogy a régi visszatérők mellett új szerzőket is üdvözölhetünk a sorban. (Nagy Dávid, Závoti Zoltán vagy Vámos Zsolt mellett Gyenes Máté és Szijártó Zsolt is felsorakozott ahhoz, hogy egy felejthetetlen anyag készülhessen.)

 

Ha „csak” az a tizenkét dal kerül lemezre, ami tulajdonképpen a gerincet alkotja, igazából akkor sem érhetné szó annak a bizonyos háznak semelyik részét sem, elődjéhez hasonlatosan egy változatos, eltérő karakterű dalokkal telepakolt rocksláger kavalkád, bármelyik dal kétségkívül kiválasztható lenne a keményebb zenéket sugárzó rádióadók számára, hogy rotációban kerüljön adásba. Rögtön a nyitó Én azt mondom – Ami a szívemen – Tiszta lappal hármas olyan jól irányzott telitalálat, hogy szinte irreálisan magasra kerül a léc, amit a továbbiakban érkező hangulatosabbnál hangulatosabb darabok csak tovább emelnek. Személy szerint nehéz is kedvencet választanom, mert rengeteget hallgatom mind a tizenkét dalt, mindegyikről meg tudom mondani, hogy miért tetszik, de legyen a játék kedvéért mondjuk két darab, ami különösen kedves számomra: az Ami a szívemen Kalapács Józsi szövegével elsőre megvett magának, a kellemes hangzású, hagyományos szerkezetű dalra valósággal gurulnak a sorok. (A megelőző lemezen ilyet először a Barátom kapcsán éreztem annak idején – és még véletlenül sem azért említem pont ezt a tételt, mert a két Józsi kapcsolatáról szól, egyszerűen csak eszembe jutott.) Másik hatalmas favoritom a Nibiru – melynek szerzői között Tiffán Zsoltot üdvözölhetjük, immáron második alkalommal a Tükör után –, ami annak ellenére, hogy kifejezetten hosszú (a maga közel hat és fél percével mindenképpen), ez elsőre fel sem tűnik a hallgatónak, a space-prog-rockba hajló darab is minden szempontból tökéletes. Bár utóbbi kitételt tényleg minden dalról elmondhatnám, legyen szó akár a feelinges Falra festett szívről vagy akár az ismételten Matláry Miklós közreműködésével készült Egy új világ reggelénről.

A Kikalapált dalok című Kalapács-tribute lemezen már nagy sikert aratott Eltévedt fiú-feldolgozás felkerülésében nagyon bíztam, ugyanis gyakran hallgatott kedvencemmé vált arról a gyűjteményről, hamar felülírva az eredetit. Remekül illeszkedik a sorba, sok esetben mintha a törzsanyagon szereplő dalok útjának kijelölője is lett volna. Ezen kívül szerepel itt még egy fohász a Kinizsi, a nép fia című rockoperából, valamint három, erős dallamtapadást okozó tétel a nagy sikert aratott A harkányi gyógyvíz és az ördögszántotta hegy legendája című negyedórás zenés bábjátékból. (Ez utóbbinak jó szívvel ajánlom, hogy nézzetek tüzetesebben is utána, nagyon is érdemes!) A korongot és egyben a bónusz szekciót az Elmúlik zárja, méltó befejezés Barcsik Vali gyönyörű lírai dala, amivel kapcsolatban szerintem nem kell fejtegetnem, hogy mi ihlette. Ezek után többször is rányomtam a play gombra, meghallgatva újra és újra a hamar kedvenccé avanzsálódott dalokat, így bátran elmondhatom, hogy az eddigiek közül minden kétséget kizáróan ez Rudán Joe legkiválóbb szólólemeze és őszintén remélem, hogy még több és több hasonló gördül ki majd a műhelyéből a jövőben.

A nagylemezzel párhuzamosan megjelent életrajzi könyvet illetően egyetlen problémám van csupán: nem kerül könyvesbolti szinten országos terjesztésbe, csupán egy-két bújtatott helyről lehet beszerezni, illetve koncerteken megvásárolni, holott nagyon is érdemes lenne ország-világnak még jobban megismernie ezt a kivételes tehetségű és elképesztően szimpatikus embert. Nem mondom, hogy vonakodva álltam volna neki az olvasásnak, hiszen imádom az életrajzokat, a zenei témájúakat pedig különösen, de azon erősen meglepődtem, hogy majdnem egy délután és este leforgása alatt „átrágtam” magam Joe történetén. Tulajdonképpen csak pörögtek a lapok, miközben jöttek az újabb és újabb sztorik, sorjáztak a zenekarok, rockoperás szereplések, barátságok és balhék, szóval van minden ezen a 297 (+80 oldalnyi fotóanyag) oldalon, ami mind kiállítását, mind belső tartalmát illetően bátran odatehető a nemzetközi vonatkozású, hasonló kiadványok mellé. (Sőt, én egyből oda is tettem a polcon.)

Nem szeretném oldalról oldalra elspoilerezni a tartalmat, hiszen ebben az esetben tényleg az a legjobb, ha az ember maga teremti meg azt a lehetőséget, hogy kvázi szemtől szemben találkozzon Joe-val. A könyvet olvasva olyan érzésünk támad, mintha egyenesen csak nekünk mesélne egy fotelból, meg-megszakítva néha egy-egy kiszólással, beszúrva odaillő sztorikat, interjúkat, koncertbeszámolókat, érdekességeket – nem beszélve a sokszor meglehetősen kalandos, nem különben kacagtató történetekről. Mint mindig, a legérdekesebb részeket számomra most is a zenekari történések szolgáltatták, és direkt nem történeteket írtam. Joe kendőzetlen igazsággal ír a Pokolgépben, P. Mobilban és Mobilmániában töltött időkről – különösen az utolsó, nekem különösen kedves és fontos bandához kapcsolódó sorok okoztak mini sokkokat –, kollégákról, pályatársakról és ennek köszönhetően egy kicsit bepillanthatunk a felszín alá is, mely sokszor kimerül egy-egy közös fellépésen való összemosolygásban, aztán meglehet, hogy a színfalak mögött már nem szívesen szólnak egymáshoz az előadók. Érdekes adalék még az alkohollal való harcról szóló szakasz, amit nagyon nehéz nem összeszorult szívvel olvasni, de szóba kerül még a szólópálya minden új állomása, musicalek, projektek, hobbi… Elsorolni is nehéz, mennyire sokoldalú ember Rudán Joe, úgyhogy komoly szerencse a könyv megjelenése, az pedig sokszorosan, hogy nagyon olvasmányos, hiteles és egy percig sem öntömjénező magával vagy lekezelő másokkal szemben. Az utolsó harmadban gyerekkori barátoktól kezdve közeli ismerősökön át pályatársakig megszámlálhatatlan ember írt méltató sorokat mintegy ajándékul, az egész könyvet pedig Szentesi Zöldi László, a régi barát és harcostárs fogta össze, szerkesztői munkája előtt mindenképpen kalapot kell emelnem.

Kétségtelenül hiánypótló darab a hazai piacon Rudán Joe életrajzi könyve, különösen azok után, hogy már-már azt hihettük, el sem készül és üres ígérgetés marad. A leírt soroknak hála, jobban megismerve azonban kikristályosodott előttem, hogy Ő nem az a levegőbe ígérgető típus. Szívből kívánom, hogy tartsa meg ezt a jó szokását és ugyanekkora lendülettel a pályán maradva még hosszú évekig élvezhessük a művészetét!