Márciusi lemezajánló #2 - A klérus üzenete: popcirkuszt mindenkinek! | Ghost: Impera (Loma Vista Recordings, 2022)

Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A 2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7 inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt, ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb tételéről beszélhetünk?

Az biztos, hogy a Ghost különleges, egyedi és egyedülálló a színtéren és én is mindig elmondom, hogy nem feltétlenül mondanám se rocknak, se metalnak (annak aztán végképp nem!), amit csinálnak, ugyanis ha a szőrös gitárokat lehúzzuk, elfelejtjük, marad egy Pet Shop Boys-kaliberű popzene. Mondjuk én imádom a Tennant-Lowe páros munkásságát, nem azért, csak hát ez a fajta zenei és dallamvilág, amiben Szellemtestvéreink mozognak, kapásból olyan, mintha a West End Girls előadói próbálnának fellépni a Rockmaratonon. Baj lenne mindez? Kicsit sem, a brand tökéletesen működik évek óta és a rajongók mindent is bekajálnak, hiába a szembetűnő egyformaság és lendületvesztés - legalábbis eddig. Az Imperával nálam most visszatért a banda a kezdeti pixisbe, még a tényleg egyáltalán nem ragadós Twenties miatt sem estek ki belőle, de az óvatos távolságtartás részemről még biztos sokáig megmarad, akármennyire is beütöttek dalok a lemezről. Azt például nettó arcpirításnak tartom, hogy a tizenkét trackből három intro meg átvezető, tehát dalból marad nekünk kilenc mínusz az a három, amit bemutattak már, azaz lehet hat tétellel ismerkedni. Érdekes módon, elnézve a Spotifyt, a Kaisarion kivételével minden eddig ismeretlent kedveltem már első körben, ami azért tőlem elég nagy szó… Sem a Hunter’s Moonról, sem pedig a …Little Sunshine-ról nem fogok most ódákat zengeni, aki már ismeri őket ugyanúgy, mint én, az tudja, mitől jók: ha a Square Hammer is bejött idején, ezek is tapadni fognak, az biztos.

A már említett Kaisarion tipikusan Ghostos indítás, de nekem akkor sem hozta meg azt az érzést, hogy majd milyen jó lesz hallgatnom a komplett anyagot és figyeljek csak oda, mekkora világmegváltások lesznek itten minden téren, viszont a Spillways már elkezdett belemászni a fülembe, a srácok pedig orvul a lemez közepére csempészték a két popos felvezetőt és a nálam messze legkiemelkedőbb Watcher In The Sky-t, amit egy laza másfél perc után követ a szintén kislemezként kidobott, de nálam totálisan félrecsúszott Twenties, amiből egyetlen olyan pillanatot sem tudok visszaidézni tucatnyi hallgatás után sem, ami megragadott volna. Pedig ez talán a legkomolyabbra és leginkább metalos figurájúra vett darab, viccesen szólva a Metallica diszkósítva, de hát értitek… Magukhoz képest ez olyan szint. Sokan talán a Darkness At The Heart Of My Love-val sem fognak tudni mit kezdeni, de arra pont szükség van, szerintem simán számítani lehetett egy ilyenre, bár akik valamiért az Iron Maiden Seventh Son of a Seventh Son című magnum opusához hasonlítják az Imperát, azoknak felírnék egy metal-kezelést, elég rendesen messze van a kettő egymástól, már bocsánat… De nem is ez a lényeg, hanem hogy a végére újra visszatér a lendület és a lezárás is nagyon szép, simulékony, sőt gyakorlatilag a második legjobb dalt szállították le utolsóként, ha mást nem, azt mindenképp újra és újra le akarja játszani az ember.

Igazából nem számítottam már komolyabb villantásokra tőlük, de arra, hogy háromnegyed órán keresztül elszórakoztasson és ne okozzon komolyabb fájdalmakat a hallójáratomnak, tökéletesen megfelelő cucc. Ha túlzottan szőrösszívű lennék, megállnék egy hetesnél, mint a mélyen tisztelt Sztárban sztár zsűri, akik a 10-es skálának csak a 7 és 10 közötti tartományát ismerik, viszont én sem Makranczi Zalán nem vagyok, sem pedig a Sátán legjobb barátja, akikkel titokban ezek a fiatalemberek cimborálnak, úgyhogy legyen nekem nyolc, a többit meg majd meglátjuk. A májusban esedékes hazai koncertet most kihagyom, de úgy tűnik, ismét jól bekajáltam a mézesmadzagot, szóval köszönöm!

Tracklista:

Imperium
Kaisarion
Spillways
Call Me Little Sunshine
Hunter’s Moon
Watcher in the Sky
Dominion
Twenties
Darkness at the Heart of My Love
Griftwood
Bite of Passage
Respite on the Spitalfields

 

Értékelés: nyolc pápasüveg a tízből, erős jóindulattal.