Ezt hallgasd! - a 2022-es év rock/metal újdonságai (első rész: január-március)

Nem, ez egyáltalán nem áprilisi tréfa: már pontosan három hónap telt el az évből, úgyhogy pontosan ezért tökéletesen elérkezettnek láttam az időt arra, hogy először egy Spotify-lista, majd pedig egy hosszabb cikk erejéig összegyűjtsem 2022 első három hónapjának figyelemre méltó hazai és külföldi rock/metal újdonságait. Szerepelnek a gyűjteményben olyan előadók és dalok is, akiket-amiket komplett albumaik révén már korábban bemutattam, akadnak megjelenés előtt álló nagylemezek előfutárai és valamiért hosszabb távra beragadt-beakadt számok is, amiknek törzsanyagait nem feltétlenül hallgatom gyakran egészben, viszont ez az egy-egy darab kifejezetten kedvenc lett. A műfajok pedig? Nos, igen változatos a paletta: thrash metaltól fiatalos metalcore-on át powerig itt aztán tényleg minden van, s kicsit még a Judas Priest szintis korszaka is megidéződik - összességében inkább oldottabb a zenei világ, szóval ne várjatok minden második pillanatban vad durvulásokat, ez most nem az a hely. Kíváncsi leszek, ki és milyen szinten találja meg a saját favoritjait vagy éppen avat új kedvenceket, tartsatok hát velem!

Az előzetes tervek szerint összesen tizennyolc nagylemezt dob majd piacra, természetesen gazdagon megbónuszolt változatban az earMUSIC kiadó az Annihilatortől. Az első megjelenés a 2007-es Metal nagylemez új változata volt Metal II címmel, amely február 18-án jelent meg, elsődleges érdekessége, hogy Dave Lombardo dobos (Slayer, Grip Inc., Suicidal Tendencies) és Stu Block énekes (Iced Earth, Into Eternity) segítségével újravették az albumot, amelyen emellett számos további rangos vendég bukkan fel. Jómagam a CD-n másodikként érkező Downright Dominate című tételt választottam, melyben Alexi Laiho is közreműködik. Igazi, energiától duzzadó, tekerős programindító darab, ami rendesen beindítja a hallgatót, aztán a folytatásban sem adunk lejjebb a tempóból: április elején jelenik meg a Gere ‘Dodo’ Dorottya vezette I’m Dorothy bemutatkozó anyaga, a Legyen X. Ennek címadója került most nálam második helyre és elmondhatom, hogy folyamatosan rendesen meg tud lepni, amit új banda-szinten leművelnek. Csak becsülni és tisztelni tudom Dórit, érzésem szerint most találta meg igazán a helyét és azt a vonalat, ami nagyon is jól áll neki, szóval sok sikert a továbbiakban, én pedig remélem, hogy amennyire nem ütött be a pop-punkos csajtrió annak idején, legalább annyira fog működni majd ez az új projekt. Igaz, hogy a klipet nézve a nettó In This Moment-kinézettől elkapott a frász, de zeneileg és szövegileg totál rendben van, kíváncsian várom a már előrendelt, egész anyagot pólóval, magazinnal, passtartóval, pendrive-val együtt - előre!

A Lorditól két dal is szerepel, nem véletlenül: bár kicsit csalni kellett, hiszen a nem kevesebb, mint HÉT (!!!) CD-t magában foglaló Lordiversity című gyűjtemény tavaly év végén megjelent fizikai formában, a ‘80-as évek hard rock/glam metal világát felidéző Abusement Park és Humanimals korongok digitálisan csak januárban jöttek ki. Higgyétek el, becsületesen végighallgattam mind a cirka 5 órát és a végére már csaknem összefolyt a diszkó a metallal, de túléltem és legjobban ezt az érát tudtam élvezni, jobbnál jobb slágergyanús szerzeményeket sikerült rajtuk felvonultatni. Annak mondjuk örülök, hogy az egész boxot nem vettem meg, viszont fent említett két lemezt külön-külön tudnám üdvözölni bármikor, hiszen amúgy is közel állt hozzám egy időben a későbbi KISS / Def Leppard / Bon Jovi / Europe / Van Halen vonal, ezt pedig olyan tökéletesen idézik meg a szörnycirkuszosok, hogy nehéz kivakarni a fülből olyan melódiákat, mint a Grr! és a Victims of the Romance. Nyilván nem magas polc egyik megmozdulásuk sem, inkább guilty pleasure, annak viszont első osztályú. Túl nagy megfejtéseket ne várjunk, viszont korrektül oda van rakva, más kérdés, hogy érdemes-e egyszerre hét lemezt kiadni és milyen minőségű munka készül nagyjából másfél év alatt… hááát, elég felemás és egyben lenyomva durván megterhelő több szempontból is, de ez a két darab tényleg gyöngyszem, imádnivaló retro-életérzés. A hat év várakozás után megjelent új Billy Talent-lemez pedig az, amiről szintén akármelyik tételt ide rángathattam volna, kivétel nélkül az összes elsőre beütött és amikor Barátnőm azt mondta, hogy még neki is tetszik, már tudtam, hogy nem lehet baj. A Reckless Paradise könnyed, simulékony és pimasz, nem éppen túlagyalós dalocska, ha pedig egyszer meghallgatod, garantáltan sokszor felidézed majd és akaratlanul is rákeresgélsz, ha pedig nem jársz úgy, mint én - történetesen elviszik az orrod elől CD-n a MediaMarktban -, vissza-visszalépteted, ennyi.

Nagyjából ezeket szántam felvezetésnek, a folytatásban belevágunk a közepébe és rögtön egy fiatal magyar bandával, a Petricorral. Toxic című dalukat tavaly dobta be véletlenszerűen a Spotify és konkrétan fogalmam sem volt róla, hogy magyar bandát hallok, viszont annyira a bűvkörébe vont már az az egy szám is, hogy a további fellelhetőeket is megfüleltem tőlük, s hamar új kedvencet avathattam. Egyedi műfaj (cselló alapú melodikus modern metal), lenyűgöző hangú énekesnő és tehetséges zenészek… igazából több nem is kell, de esetükben is az a lényeg, hogy a dalok legalább szólnak valamiről, profi a belerakott munka és energia, látszik az elhivatottság, tudnak és akarnak is, szóval a magam részéről már csak a nagylemezt várom. Addig is itt a Break The Silence című kicsi, melynek címadója joggal került a sorba, bár nyugodt szívvel választhattam volna bármelyik másikat is. Az összes tételt átjárja egyfajta zaklatottság, kétségbeesett hangulat, úgyhogy senki ne várjon strandra való napfényes slágereket, de hát akkor is működik a dolog, na… Már csak azt kérdezném, mikor lesz ebből CD? (Gyűjtő vagyok és szeretem az analóg hordozókat, az ő teljesítményük pedig kiált az effajta dokumentációért!)

Habár régóta nem kenyerem a klasszik power metal és utoljára hat éve hallgattam önszántamból Sabatont, a H-Music gondozásában itthon is megjelent új, első világháborús konceptanyagukat (ismételten ehhez a témához nyúltak, hihetetlen hogy szó szerint sem fogy ki a puskapor és még mindig akarnak, sőt tudnak is róla beszélni) már a megjelenés napján beszereztem, meghallgattam és nekem is durva ezzel szembesülni, de megszerettem. Szokásom cím alapján már vakon 1-1 dalt megjelölni, hogy majd hátha tetszeni fog, érdemes lehet odafigyelni rá és így került rögtön radarra nálam a Dreadnought. Aztán amikor elkezdődött, majd kiteljesedett, tudtam, hogy jó húzás volt: persze elkoptatott, ezer éves zenei téma és sablon csatametal az ének, de valamiért ennek is van egy olyan bűnös élvezeti értéke, ami miatt nem tudom nem szeretni. A refrén gyakorlatilag napokra beleeszi magát az agyadba, nehéz száműzni onnan. Ugyanez áll a Pair O’ Dice második nagylemezének Hol éltem? című dalára is. A roppant tehetséges és lelkes, ezerrel izomból dolgozó, mostanra rendesen megkomorult-komolyodott fiatal srácok úgy keverik a mélyre hangolt metalcore-t tinipoposan szirupos énekkel és súlyos szövegbeli témákkal, hogy lestem is rendesen, mikor először végigment a korong, először nem akartam hinni a fülemnek. Igazából nem is értettem, napokra félretettem, a napok hetekké nőttek, aztán egyszer csak visszatért valahogy rá a figyelmem, s majdnem az összes nóta megnyílt. Leginkább az itt is szereplő, valamint az Emlék, hiába ismertem már korábbról. Őszintén megvallom, korábban nem igazán hittem abban, hogy lehet ez több, mint az Illúzió meg a Lord-előzenekarság, most meg azt érzem, hogy mielőbb koncertre akarok menni. Így kell ezt, uraim!

Eléggé friss és figyelemre méltó megmozdulás a finn, bugyiröptető Reckless Love Turbo Ridere, aminek második szavát loverre cserélve csupán cím szempontjából kapnánk Judas Priest-utánérzést, ha viszont eredeti formájában hallgatjuk meg a korong címadó dalát, ami itt is helyet kapott, rájöhetünk, kik és miképpen adták fel a tökéletesen felmondott leckét az AFM Kiadónál tevékenykedő csapatnak. Nem tudom még, hogy vagyok ezzel a lemezzel: nekem túlságosan is pop, bár helyenként eszembe jutott a hazai divideD második anyagának több finomra hangolt, synthwave-es pillanata, azért ez a nosztalgiavonat azon oldala, ahol legfeljebb némi színes vodka (Star Trekkereknek romulán sör) után ülnék a hidrogénezett hajú Olivia Newton-John imitátorokkal. Jóféle pop, nem azért, csak hát ahol az Evergrey is ugyanúgy istállótag lehet, mint ők, hát… nem tudom, milyen stadionokba lesz ez alkalmas majd, nekem akkor is túl sok a szinti, gyerekek, elektrósabb ez, mint az egy metalos számára tolerálható. Aki viszont hozzám hasonlóan karmolja a klasszikus hard rockot és nem ijed meg az érzelmi töltettel rendelkező magyar szövegektől, annak ajánlatos a VálaszÚt zenekar Idebenn idegenje, mely nem csak címében hajaz Ákos egyik ismertebb koncertfavorit dalára. Sőt, nekem mást is eszembe juttat, de most nem ez a lényeg, hanem hogy igényes szerkezetű, kivitelezésű és érett, tapasztalatoktól nem mentes, valódi emberi munka. Ritka az ilyen, tessék megbecsülni és rámenni, mert érdemes!

Jöttem az előbb a poppal, mi… aztán itt van Britney Spears egyik nagy, ‘99-es slágerének kikeményített feldolgozása az At The Movies legénységétől-leányságától, mindenki nagy örömére. Vagy esetleg másnak nem szolgál örömére, hogy felraktam? Sebaj, az a lényeg, hogy nekem kifejezetten tetszik az egész lemez, mivel a ‘90-es évek partislágerein nőttem fel és csupa jó emléket őrzök arról a korszakról, amikor gyakorlatilag minden hétre jutott új zenekar vagy előadó, igaz, jó gyorsan el is tűntek a süllyesztőben… mint a valóságshow sztárok, csak azoknak sikerült fennmaradni, akik érdemben pakoltak valamit az asztalra. Britneyvel pedig a trashcelebségen kívül semmi gond nincs, időnként jól megproducereli valaki, helyén való, amit csinál, attól függetlenül, hogy nem vagyok kedvelője és nem hallgatom rendeltetésszerűen, kicsit sem zavar poppiaci jelenléte.

A Korné sem, viszont azt már elmondtam, hogy ezelőtt soha nem kerestem a műveiket, a Requiem is hirtelen felindulásból elkövetett hallgatás volt, aztán az idei évem egyik eddigi legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát. Beszédes, hogy a Let The Dark Do The Rest vált márciusban a leghallgatottabb dalommá Spotifyon, gyakorlatilag nem telik el úgy nap, hogy ne hallgatnám meg vagy jutna eszembe és szerintem felesleges is méltatni: ezt a dallamos refrént elfelejteni? Ugyan már… Csaltam egy picit, de mivel a zeneradar megjelenítette a Zorall két évtizedes jubileumának apropójából készült Z20X válogatásalbumot, rögtön fel is pattintottam a Primitív Babyt, mert eddig nem volt megtalálható a rendszerben, s ha már egyszer a “házasítások” nem publikálhatóak, legalább az egyik személyes kedvencem, mely ugyebár a Bloodhound Gang The Bad Toucha. Szokás ekézni-savazni őket, de hát aki itt várja a világmegváltást, azon mi már úgysem segíthetünk… Kellemes, csipkelődős, laza partinóta, így a vége felé kell is a feloldás ismét, főleg hogy szeretem az ívet megadni egy-egy válogatás esetében, ezért az utolsó darabokkal nem csoda, hogy leül a hangulat, csitulnak a kedélyek, hogy belevághassunk még egy utolsót a pit közepébe, addig viszont szerintem elég, hogy ha annyit mondok: King’s X.

Nem, az állítólag kiadásra váró, de még dobozban heverő új album továbbra sem jött ki, viszont Ty Tabor szólólemeze igen és azért ez is több, mint amit alapból vártam volna. Körülbelül annyira váltam lelkessé, mikor szembejött velem a cucc, mint egy kisgyerek a csokoládérészlegen, az anyabanda feketeöves rajongójaként nyilván - maga a produkció pedig már csak azért is lett érdekes, mert annak ellenére, hogy sem dUg Pinnick, sem pedig Jerry Gaskill nem szerepel rajta, annyira King's X-es, hogy rábiggyesztve a nevet sem okozna csalódást. Így pedig aztán pláne nem, nehéz is csak egy kiemelkedő számot választani róla. Legyen mondjuk cím alapján a What You’re Thinking ugye, ez is simán működött, én meg nem tudok nem lelkesedni az egész mű iránt, de aztán most már nagyon hamarosan jöjjön az a Pinnick-Tabor-Gaskill mesterhármas-féle újdonság, lehetőleg még az idén! Kint van viszont már a szintén sokak által és nagyon várt, ezeken a hasábokon is megénekelt Ghost-anyag, melynek utolsó harmadából választottam egy kedvencet, s ide is áll, hogy komolyan nehéz volt a szelektálás. Végül a legemlékezetesebb és egyik legcukormázasabb maradt a befutó, mert egyszerűen úgy építkezik, hogy állak a padlón, hiába mondom mindig az ABBA meets Bon Jovi-hasonlatot - rendben van ez továbbra is, de azt már nem feltétlenül hiszem, hogy újabb négy év múlva már ugyanennyire fog tetszeni. Maga a Griftwood viszont pazarul popos vagy poposan pazar, ezt ki-ki döntse el maga, ha majd nem lesz már Pet Shop Boys, velük is beérem, egye fene!

A végére maradt a közelmúltban bemutatott Evergrey-koncertanyag második trackje, ami a 2019-es albumukról származó Weightless élőben, tudvalevően nagy kedvencem és örökös vesszőparipám, meg hát muszáj élő felvételeket is szerepeltetni, én legalábbis ebben hiszek, persze amellett, hogy ha lesz még új Metallica-album, sikerül legalább egy olyan tételt megkomponálni rá, mint az Until We Fade az Archaictól. Számora az Endgame Protocol albumnál erősebb és kompaktabb, hatásosabb és tökéletesebb hazai illetőségű album biztosan nem nagyon fog már születni idén, ez a dal pedig nehezen veszi fel a versenyt innen akármelyik másikkal, annyira remek. Jó, tudom, hogy elfogult vagyok, de ami jó, az jó - tudjuk már régóta. Ezek után pedig elmondható az is, hogy összességében kitesz egy komplett játékidejű CD-t ez a válogatás. Nektek hogy tetszett?