[Értékelés] Ernest Cline: Ready Player One

 Ezt a művet akkor olvastam először, amikor még abban a kisalakú, piros borítós kiadásban volt csak elérhető magyarul. Emlékszem milyen hamar magával rántott a történet, szinte alig vártam, hogy folytathassam. Mivel a második része idén itthon is megjelent, gondoltam újra elolvasom. Vajon ugyanolyan hatással volt rám, mint első alkalommal?

Agave Könyvek, 2021, 457 oldal, puhatáblás

Cline nem nevezhető termékeny írónak. Mindösszesen három könyve jelent eddig meg: Ready Player One (2011), Armada (2015), Ready Player Two (2020). Ebből egyedül az első művét követte zajos siker, a másik kettő nem lett közönségkedvenc, emiatt sokan egykötetes szerzőnek tartják. Szó, mi szó, a Ready Player One-nal elég magasra tette a lécet. 

Ebben a könyvben minden megvan, ami a tartalmas kikapcsolódáshoz kell: tömör akció, humor, 80-as évek, és egy csipet romantika. A 80-as évek talán túl masszív szerepet kap, de én még úgy is élveztem, hogy az említett dolgoknak maximum a felét ismertem rendesen, hiszen a 90-esek táborát erősítem. Történetünk szerint James Halliday, az Oasis (Ha már Oasis, csak nekem jutott eszembe, hogy ha ma jelen lenne egy hasonló dolog, akkor azt  free to play játéknak neveznénk? Még a mikrotranzakciók is tetten érhetőek a leírás alapján.) híres megalkotója a halála után egy játék segítségével akarja megtalálni örökösét. 3 kulcs begyűjtésével lehet megtalálni az ő easter eggjét (magyarul nagyon hülyén hangzik szerintem a húsvéti tojás, nem kellett volna lefordítani), aki ezeket megtalálja elsőként, az lesz az Oasis új tulajdonosa. Ebbe a keresésbe száll be főhősünk, Wade Owen Watts is. Tipikusan olyan karakter, aki az ilyen jellegű sztoriknál jól működik, kicsit nyomi, viszont megvan a magához való esze, tökös, de még határon belül, nem lesz ettől a tulajdonságától idegesítő. A többi karakterről is elmondható, hogy pompásan vannak kitalálva és összerakva, ebben a tekintetben remek munkát végzett Cline. Sok kedvencem volt köztük, például H, vagy mondhatnám akár a Daito-Shoto "testvérpárost" is. Még a "főgonoszok" is elérik a céljukat olvasás közben, én speciel megutáltam mind az IOI-t, mind pedig Sorrentot a végére. A történet színvonala stabil, erről sokat elárul talán az, hogy második olvasásra is majd két nap alatt végeztem vele... :) Ötletesek a kulcsokhoz tartozó feladványok, nincsenek rétestészta hosszúságúra nyújtva a leírások, ezek is segítenek, hogy tempósan tudjunk haladni a könyvvel.

Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a mai napig ennyire szeretik a könyvet. Az ebből készült filmet még nem láttam, ez lehet marad is így, nem szeretném elrontani az élményt. :) A második részhez pedig nagy reményeket fűzök, remélem nem olyan rossz, mint amilyennek a rajongók írják... Hétvégén írok róla. ;) 

BenGa