Napok óta más sem szól nálam rotációban, mint a This Calling új albuma. (Előtte meg az előző pörgött oda-vissza, úgyhogy meglepne, ha kimaradnának az év végi Spotify-listámból.) Egyelőre csak digitálisan, de ha minden igaz, hamarosan a CD is befut, ugyanis az ilyen instant kedvenc muzsikákból nagyon kell a fizikai formátum, meg hát a borítókép is pazar, szeretném sokszor és sokáig elnézegetni. De hogy kik is ezek az arcok, ha esetleg nem tudnád? A bandát még pár éve Fellegi Ádám (Noble Victory, Bridge To Solace, The Idoru) és Bödecs András (The Idoru, Poison Alley) hozták össze, hogy tisztelegjenek a négyakkordos, ultra dallamos HC/punk színtér előtt. A 2020-as debütlemezre (Methods of Protest) csatlakozott hozzájuk a Magma Rise-ból Herczeg László gitáros, a fixálódott élő felállásban pedig (ahogy magán a korongon is) ott van a doboknál Szirota Márió (ex-Alvin és a Mókusok) és a bőgőnél Pap Attila (Patikadomb, Soulwave), valamint a műfaj határait kitolva, már-már a popularitást megcélozva - nagyon helyesen - Pettenkoffer Zsófi, Szabó Léna és Vida Írisz Minami a vokálban, a fémszíveket is megdobogtató, fülsimogató pillanatokat hozva. Összességében garantált az arconpörgés már az első hangoktól kezdve, de az angyali hangú trió finomít valamennyit ezen a szigorúságon.
Biztos vagyok benne, hogy az Archaic soraiban is muzsikáló Erdélyi Péter, valamint azonnal megjegyezhető, karakteres énekhangú Pötörke Zoltán frontember nevével-arcával leginkább fémjelezhető banda egyike azon kevés hazai, magyar nyelven metalzenét játszó csapatoknak, akik hamar a fülben ragadó (és nem túlzottan populárisra vett) témákat játszanak, kifogástalanul egyensúlyoznak a durvább témákat szellősebb-dallamosakkal váltogató, egyedi zenei világukban, szövegeik pedig kifinomultak, intelligensek, ráadásul kritikai éllel is rendelkeznek. Utóbbi pedig egyáltalán nem nyílt, arcba mászóan direkt módon jelenik meg, sokkal inkább úgy, mint a költészetben: csodálatos metaforák, szívet-elmét-szemet-fület megnyitó allegóriák sorakoznak dalaikban, én pedig talán azért is szeretem Zoli verseit, mert akárhogy kapcsolódhatok hozzájuk.
Eddig is megvoltak a bármikor bevethető, agyonjátszott kedvenceim tőlük (a Hazavár, a Beszél a bölcs, a Koszorút fejekre, a Festékre vászon, a Méltatlanok jutalma, az Erdő meg a Késve gyászoló és akkor a 2012-es Metamorf kislemez remek feldolgozásait nem is említettem), de most, hogy a jobbnál jobb klipes kislemezdalok - mínusz Túl az Óperencián - után egyben hallhatom az ötödik, Szabad szemmel címre keresztelt album dalait, nehezen tudnék egy új instant favoritot választani.
Bevallom őszintén, két évvel ezelőtt
meglehetősen lesújtott Szomjas György filmrendező halála, ugyanis részben neki
köszönhető, hogy egészen fiatalon (konkrétan kilenc évesen) azt a zenei világot
választottam, ami idővel mindennapjaim szerves részévé vált: az 1993-ban
kiadott CD hiányában (azt csak évekkel később sikerült beszerezni) a Kopaszkutya
című film dalai gyakorlatilag hangról hangra ivódtak bele a szervezetembe.
Egy rögtönzött bevásárlás alkalmával ugyanis a DVD-filmek között böngészve
megakadt a szemem egy borítón: néhány hosszú hajú fickó egy sintértelepnek
látszó hely félreeső részén körülvesz egy talán még náluk is szakadtabb ebet.
Akkor és ott semmit nem tudtam volna találni, ami menőbb lehet és ez még jó
sokáig nem is változott. (Szülői felügyelet nélkül nézni egy olyan filmet,
amiben néhány - enyhén szólva - alulöltözött hölgy is szerepel, pedig talán még
az első találkozásnál is maradandóbb élmény lehet ennyi idősen.)
(Felújított hangzású dupla CD-n, 48
oldalnyi kísérőfüzettel jelent meg a Szörényi-Bródy szerzőpáros alapműve.)
(A jubileumhoz méltó, dupla CD-s újrakiadás. Szerzői fotó.)
„Koppány történelmi
értelemben unalmas, mert szavai, dala, magatartása visszafelé húz. István, a
király láttán nem kell sírni. Akkor kellene, ha nem értenénk meg István hitét
és üzenetét.” – Erdős Péter
Eredetileg filmnek készült,
aztán fél hónap leforgása alatt fél tucat színházi előadás, két hónappal később
pedig nagylemez lett belőle. Negyven évvel ezelőtti bemutatója óta
kitörölhetetlen értékünk a Szörényi-Bródy szerzőpáros által jegyzett, első
igazi – nagy sikereket elért – magyar rockopera, az István, a király. Ennyi idő alatt számtalan feldolgozása született, megjárta a sevillai expo színpadát is, a harmincas évforduló alkalmából pedig Alföldi Róbert alakítgatta át saját elképzelései szerint. 2015-ben, a szerzők előtt tisztelegve egy igazán különleges, koncertszínházi verzióban mutatták be. Ebben a hevenyészett, de mégis hatalmas rajongással és tisztelettel megírt cikkben az 1983-as ősbemutatón és nagylemezen, valamint az egy évvel későbbi filmen keresztül szeretnék megemlékezni a méltán klasszikusnak nevezhető műről. Az apropót elsősorban az adta, hogy a kerek évforduló előtt tisztelegve - a hozzá méltó köntösben és megszólalással - újból elérhetővé vált a rockopera két CD-n, a GrundRecords jóvoltából.
“A paradicsom nem akar
ketchup lenni, a medve meg medvebőr nem. A pandák nem dugnak állatkertben, s a
popzene is milyen?!” - énekli Lovasi András a Fenevad című dalban, mely a több, mint 10 év
után visszatért Kispál és a Borz Beszorult mondat albumának utolsó
előtti tétele. Azé a lemezé, amiről nehezen tudtam elképzelni, hogy a 2010-es
búcsúkoncertet követően egyáltalán megszülethet, de - mint azt a mellékelt
ábra, esetünkben 11 új dal mutatja - ezeknek a beszorult mondatoknak igenis ki
kellett jönniük. Ráadásul pontosan úgy, mintha rögtön az Én, szeretlek,
Téged után nem vártunk volna tizenkilenc évet.
Mivel van ennek a
kívül-belül kemény kötésű antolgóiának egy előszava, melyben Cserna-Szabó
András szerkesztő tökéletesen kifejti az egész apropóját és születéseinek
körülményeit is részletesen taglalja, én most eltekintenék a spoilerektől és
csak a legfontosabbakat emelném ki. Három évvel ezelőtt fogalmazódott meg a
szentesi Bukowskiban (copyright by Bödőcs Tibor), hogy vajon kortárs íróink,
költőink, műfordítóink, stb. hogyan vélekednek a metal műfajról. Lehetett is
írni mindenféle műfajú szöveget aztán, egyetlen kitétellel: próza legyen, de
hogy ezen belül lemezkritika, elbeszélés, naplórészlet születik-e, az abszolút
a szerző dolga. Huszonegy különböző ember, huszonegy különböző zenekar (van
köztük fiktív is) huszonegy dalát választotta ki, hogy papírra vesse a
fémzenével kapcsolatos érzéseit, emlékeit vagy éppenséggel kiváló
asszociációkkal hozzon össze popkulturális mérföldköveket, tisztán saját
érzései szerint. A közelmúltban megjelent, 300 oldalas kötetben ezeket
olvashatjuk összegyűjtve. Minden további a hajtás után, illetve Cserna-Szabó
kifejezetten hangulatos írásában!
A huszonegy tétel kiváló
időutazás a heavy metal alapjaitól napjainkig, konkrétan a kettes Black Sabbath
album Planet Caravanjétől a Korn Start The Healingjéig és addig a
Dream Widowig, ami ugyebár a Foo Fighters-főnök Dave Grohl speciális egotripje.
Közben pedig ott van a Maiden, a Metallica, a Nine Inch Nails, Marilyn Manson,
az Ossian, a Sepultura, de még a The Cult is, szóval egy csomó teljesen és
kevésbé nyilvánvaló választás, noha végigböngészve a tracklistet, nem mind
tisztán metal. (A The Cult például kifejezetten nem, de én nagyon örülök nekik,
mert egyik titkos kedvencem a zenekar.) A szerzők között pedig ugyanannyira
találunk újságírót, költőt és kortárs írónőt, mint zenészéletrajzok
szerkesztőjét, fordítóját, a felhozatal a dalsorrendhez hasonlóan eléggé
változatos.
A baj az, hogy
gyakorlatilag mindegyik novelláról/esszéről/kritikáról, stb. tudnék egy laza
fél oldalt írni (különösen a Kárpáti Gábor Csaba által elkövetett Iron Maiden
vonatkozásúról, ami abszolút csúcspont), de akkor senki nem olvasná végig a
bejegyzést. Különösebben kiemelni sem merem a szerintem tényleg legjobbakat,
mert akkor meg részrehajlással lehetnék vádolható egyesekkel szemben. Ami a
lényeg és ezer százalék, hogy függetlenül zenei meg irodalmi ízléstől is, ezt a
válogatást bárkinek jó szívvel tudom ajánlani, akit érdekel, hol tart a hazai
kortárs irodalom 2023-ban. Biztos vagyok benne, hogy ha elvonatkoztatunk is a
muzikális oldaltól, a szerzők névsorát látva mindenki talál olyat magának,
akihez tud kapcsolódni. Én például nagyon nem kedvelem Szentesi Évát -
elsősorban az öncélúan explicit stílusa miatt -, de a November Rainhez
írt szövegének ötletét tudom értékelni. Akárcsak a Puskás Panni által elkövetett
Ossianosat, ami garantáltan megdobogtatja majd a legendás 2000-es, debreceni
koncertet kedvelők szívét. De hogy milyen az, amikor a Vasszűz tagjai Indiana
Jones-t és Leslie L. Lawrence-t megszégyenítő regényhősökké válnak, hogyan
lehet egy robbanásszerű zenei élmény hatására újból megszületni, tulajdonképpen
mit keres a Nine Inch Nails frontembere egy gyerekzsúron és sikerül-e Babiczky
Tibor hősének eladnia a Harry Pottert saját neve alatt, azt már mondják meg a
lapok! Szóval azoknak, akiknek hozzám hasonlóan ez a zenei világ a meghatározó,
biztos erősebben szól, nyilvánvalóan ők az első számú célközönség, de bejöhet a
metalt legfeljebb távolról, gyanakodva szemlélőknek is, viszont utóbbiaknak
kiemelten ajánlott az előszóval kezdeni, mellé pedig a lejjebb megtalálható
listára felpakolt dalokat is hallgatni, hiszen mindegyik megtalálható a
YouTube-on.
A kezdeményezés kiváló, a
végeredmény pedig úgy is ötcsillagos, hogy nem egyenletes a színvonal, ami egy
hasonszőrű gyűjtemény esetében nyilván nem is lehet elvárás. Összességében
elmondható, hogy a Stay Brutal! olyan lett, mint egy sokoldalú
válogatáslemez vagy egy előadó/zenekar soron következő nagylemeze: a
felvonultatott dalok (ebben az esetben ugyebár novellák) külön-külön nem
biztos, de egyben nagyon is megállják a helyüket. Megvannak a határozottan
magas színvonalú, kiemelkedő pontjai és a kevésbé erős, de attól még
emlékezetes bástyák is, amikre lehet támaszkodni. S talán az sem
szőrszálhasogatás, ha az úgynevezett “töltelékdalokat” említem, hiszen ezekből
is akad egy-kettő, de pont ettől különleges és változatos a válogatás.
Kíváncsian várom, hogy a későbbiekben milyen műfajok kerülnek terítékre,
ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez egy sorozat lesz…
Újabb három hónap után szokás szerint megérkezett az a saját kommentárjaimmal ellátott zenei lejátszási lista, amit a közelmúlt figyelemre méltó és hosszabb távra a fülemben ragadt megjelenéseiből gyűjtöttem össze. Külön figyelemre méltó kapcsolódás, hogy ez a poszt október elsején, a zene világnapján jelenik meg - talán ezért is, meg mert jobban szeretem a rövid összefoglalós formát, dalonként csak a lényegre törekedve megyek végig a tizenkilenc számon. Ahogy az lenni szokott, ez is egy elég szép vegyes felvágott lett: az északi melodikus death metaltól tufa magyar punkon át progrockos szupergroupig (uhh, kicsit nehéz lehet kimondani ezt a kifejezést...) akad minden, mi fémzenére éhes fülek ingere. Jó szórakozást kívánok ezúttal is, tartsatok velem egy újfent különleges utazásra!
Mondhatnám, hogy szinte egy szempillantás alatt telt el a legutóbbi ilyen jellegű bejegyzés óta az esedékes három hónap, de mivel egy-egy alkalommal 36-38 tételesre is rúgott a végül csak 20 darabosra lefaragott felhozatal, ez az idő már kicsit sem tűnik annyira gyorsnak. Ugye? És akkor még el sem kezdtem sorolni, kik maradtak ki a szórásból… Biztosan lesznek jópáran, akik elkezdenek Alt+F4-ezni, ha kiderül, hogy sem az új Def Leppard, sem a még valamennyire ropogós (de nekem akkor is irtó puha és langyos) Kreator nem tudott megihletni annyira, hogy végül beválasszak róluk akár csak egy dalt is. Pedig hát mind a Take What You Want, mind pedig a Become Immortal esélyesek lettek volna a sessionbe való bekerülésre, de pár napja Dave Mustaine és csapata bedobta azt a thrash-gránátot, ami lazán veri az egyébként második számú kedvenc energiabomba-bandám nyár elején megjelent lemezének bármelyik szerzeményét. Már csak remélni merem ezek után, hogy nem kell csalódni a szeptember elején érkező Megadeth-lemezben, viszont addig is érkezzenek a tavasszal legtöbbet hallgatott és általam legjobbnak ítélt rock/metal dalok itthonról és külföldről egyaránt az elektro-indusztriálistól a klasszikus AOR-ig tele ismert, nagy nevekkel, régi visszatérőkkel és meglepő új felfedezésekkel…
Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy Tom S. Englund, az Evergrey frontembere a svéd Köteles Leander: fáradhatatlan zenekari motor kiapadhatatlan kreatív energiákkal. Eddig mondjuk nem volt jellemző a zenekarra, hogy egymást követő években jelentessenek meg új albumot, de hát a kényszerű bezártság és turnéhiány hozta magával a friss témák születését. 2021 elején jelent meg az eddigi legsikeresebbnek bizonyuló anyaguk, Escape of the Phoenix címmel és mivel nem tudták megjáratni a nagyközönség előtt, babérjaikat mellőzve fogtak friss témák írásába - először ötven, majd húsz témát farigcsáltak a stúdióban, végül a legjobbnak bizonyuló tíz darabot fogták és dobták be saját üstjükbe, hogy kiforrhasson a nemrégiben megjelent A Heartless Portrait: The Orphean Testament albumra. A rejtélyes kliptrilógiával felvezetett anyagnak minden esélye megvan arra, hogy - ezúttal új kiadónál megjelentetve - egy másik szintre emelje az egyébként is definitív északi, dramatikus prog/power csapatot, akik az ősz folyamán hazánkba is ellátogatnak. Bár soha nem titkoltam, hogy elfogult rajongója vagyok a csapatnak, az tény és való, hogy Főhősünk, azaz az énekes-zenekarvezető-gitáros-mindenes Tom előszeretettel fullad bele a saját költészetébe és képes sokszor olyan sűrű sorokat írni, hogy stúdióban sem lehet kiénekelni, hallgatóként pedig igen csak résen kell lenni, ha érteni szeretnénk a mondanivalót...
Nem, ez
egyáltalán nem áprilisi tréfa: már pontosan három hónap telt el az évből,
úgyhogy pontosan ezért tökéletesen elérkezettnek láttam az időt arra, hogy
először egy Spotify-lista, majd pedig egy hosszabb cikk erejéig összegyűjtsem
2022 első három hónapjának figyelemre méltó hazai és külföldi rock/metal
újdonságait. Szerepelnek a gyűjteményben olyan előadók és dalok is,
akiket-amiket komplett albumaik révén már korábban bemutattam, akadnak
megjelenés előtt álló nagylemezek előfutárai és valamiért hosszabb távra
beragadt-beakadt számok is, amiknek törzsanyagait nem feltétlenül hallgatom
gyakran egészben, viszont ez az egy-egy darab kifejezetten kedvenc lett. A műfajok
pedig? Nos, igen változatos a paletta: thrash metaltól fiatalos metalcore-on át
powerig itt aztán tényleg minden van, s kicsit még a Judas Priest szintis
korszaka is megidéződik - összességében inkább oldottabb a zenei világ, szóval
ne várjatok minden második pillanatban vad durvulásokat, ez most nem az a hely.
Kíváncsi leszek, ki és milyen szinten találja meg a saját favoritjait vagy
éppen avat új kedvenceket, tartsatok hát velem!
Pénteken jelent meg az amerikai progresszív/djent/instrumentális metálban utazó Animals as Leaders legújabb stúdióalbuma, a Parrhesia. Hat év telt el az előző anyaguk, a The Madness of Many óta, kíváncsi voltam, ezúttal mivel sikerült meglepniük a rajongókat.
Sumerian Records, 2022, 9 szám, ~37 perc (kép forrása: Metalsucks)
Ha megkérdeznék, melyik volt az elmúlt
hónapban általam legtöbbet hallgatott előadó - legalábbis a Spotify monitora
szerint -, akkor minden bizonnyal az Evergrey lenne a befutó. Mostanában egyre
jobban rákattantam ugyanis a májusban új stúdióalbummal előrukkoló svéd
progmetalosok all-time munkássgára, aminek behatóbb megismerésére ez a két
hónappal ezelőtt napvilágot látott 2CD+BluRay formátumú kiadvány is tökéletes
ugródeszka lehet a szűzfülű 'greyeseknek. Ahogy annak ilyenkor lennie kell,
egyszerre válogattak frissebb nótákat és örökös koncertkedvenceket, valamint
bújtatott kincseket is előhúztak a tarsolyból, a végeredmény pedig majd' két
óra tömény, de végig rendkívül hangulatos és izmos megszólalású, remekül
felépített addigi életmű-összegzés, ami a King of Errorsra utalva akár
úgy is leírható lenne, hogy a hibái ellenére is király.
Nálam az úgymond coming outolás egy egészen
sajátos műfajjá nőtte ki magát az évek során: olvasás közben, zenehallgatás
során, aztán a különféle ismertetők írásával újra és újra rájövök, hogy mennyi
minden van bennem mélyen eltemetve, amiknek bizony kell a ráhatás, hogy
előjöjjenek. Ha például nincs a Spotify kivételesen szimpatikusnak mondható
ajánlósávja egy aktuális reggelen, talán soha nem vetem rá magam sem a Kissin'
Dynamite, sem pedig a Korn új lemezeire. És mivel hiszek az írás terápiás
jellegében, sebfelszakító és egyben -begyógyító erejében, nem félek bevallani
azt sem, hogy akármennyire is ismertem fent említett bandák nevét, a munkásságuk
óriási fehér folt volt előttem mindeddig. A nyolcvanas évek legszebb Bon
Jovi/Whitesnake/Europe/Dokken/Skid Row hagyományait felelevenítő, alaposan
kifestett szemű és feltupírozott hajú srácok esetében ez még talán annyira nem
gáz, szerintem ők nálunk sincsenek annyira a köztudatban, mint a Kukoricások,
szóval én nem bánom, jöhet a máglya, amiért eddig leélt huszonkét évem során
soha nem fordult meg a fejemben, hogy Kornt hallgassak, most viszont valami...
na jó, igazából minden megváltozott. Nemsokára azt is kitárgyalom, miért és
hogyan.
Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék
korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A
2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss
The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7
inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már
különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance
Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább
hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt,
ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő
után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a
skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk
akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call
Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként
kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit
megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és
még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb
tételéről beszélhetünk?
2019-ben ismerkedtem meg a zenekarral, köszönhetően a Youtube véletlenszerűen összeválogatott lejátszási listájának. A Dreh auf! azóta számtalan alkalommal szólt már a fejhallgatómból, igyekszem a munkásságukat figyelemmel kísérni, ám a még tavaly szeptemberben megjelent albumuk teljesen kimaradt számomra. Kíváncsian ültem le meghallgatni, érdekelt mivel rukkolt elő a német duó.
„Legyen egy másik történet a lapon,
legyen a könyvben ember, és ha hagyom,
vigyen a mélybe engem is a varázs,
a tűzben égjek, égessen a parázs…” (Tiffán Zsolt – Rudán Joe –
Palancsa Gábor: Nibiru)
A
jelen bejegyzés írása közben döbbentem rá arra, hogy több évnyi blogos előélet,
rengeteg meghallgatott album és elolvasott könyvoldal után is irtó nehéz tud
lenni egy olyan szöveg megformálása, amiben központi szerepet játszik az ember
egyik kedvence. Még véletlenül sem az okozza a legnagyobb problémát (már ha ez
egyáltalán probléma egy ilyen szenvedéllyel űzött hobbi esetében), hogy
egyszerre kell egy új lemezről és könyvről beszélnem valahogyan – majd csak
sikerül normálisan, elfogultság nélkül –, hanem annak ténye, hogy a főszereplő
mindkét esetben Rudán Joe, aki számomra az igazi és egyetlen magyar rockhang, A
Torok. Tizenhat évesen, a Pokolgép Adj új
erőt albumát meghallva olyan minőségbeli szintlépést éreztem minden létező
szempontból a Kalapács-korszak anyagaihoz képest, hogy szinte földre hullt az
állam. (A vérbeli, „true” metalból már rég kinőttem és sokkal inkább a
komplexebb, technikásabb és agyalósabb zenékre álltam rá, azért ez még mindig
ott van a kedvencek között és kétségtelenül a legjobb hazai metalalbumnak
tartom.) Más kérdés, hogy az egy évvel későbbi Vedd el, ami jár! mostanra sem tudott közel kerülni hozzám… Lássuk
be, azért nagyon más a kettő – nekem legalábbis – és ha választani kell, akkor
bizony a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll albumának
borítójára hajazó külsővel megjelent ’91-es anyag az igazi reveláció. Ez volt
az a korong, aminek segítségével a Coda elnevezésű zenekarával kisebb-nagyobb
sikereket elérő pécsi srác végre kitörhetett a másodvonalból és országos
ismertségre tehetett szert, ráadásul rögtön egy vezető metalzenekar frontján.
Harminc éve van tehát igazán a fősodorban Joe, aki évek óta emlegette – így lassan
szállóigévé is vált a gondolat és szerintem sokan el is temettük az ötletet –,
hogy idővel megírja memoárját, lévén érdemes lenne és hát alaposan dokumentálta
a múltat, ráadásul remek írói vénával és mesélőkészséggel áldotta meg az Ég. A
2021-es év végén megjelent harmadik szólóalbumának megjelenése tökéletes
apropót szolgáltatott arra, hogy végre ez a tényleg több éve várt kötet is
napvilágot lásson. Dupla bemutató következik hát, tessék kapaszkodni!
Igen változatosan alakult, hogy az adott életszakaszaimban milyen műfajú zenét hallgattam. 14 éves koromig oda s vissza voltam a rap zenéért, amibe néha belekerült egy-egy TNT album (Igen, a dalszövegeik nagy részét a mai napig fejből tudom.). Középiskolában elég hamar rátértem a "sötét" útra, a heavy metáltól kezdve a blackig mindent meghallgattam, amihez csak hozzáfértem. Míg rendszergazdának tanultam, elkezdtem nyitni az elektronikus zenék felé, deadmau5, Paul Kalkbrenner... Elég populáris előadók, de a zenéjük nagy hatással volt rám akkoriban, nagyon hangulatos számokat tudnak csinálni. Manapság már majdnem mindent meghallgatok, de a fő csapás a metál maradt, annak is mostanság a technikásabb, másnak már nem igazán hallgató verziója. (Például Rings of Saturn, Shadow of Intent)
Tegnap úgy keltem fel, hogy jó lenne egy olyan lista, amin kicsit melankolikusabb elektronikus zenék vannak. Nem igazán találtam ilyet (valószínűleg mert béna vagyok, vagy túl nagyok az elvárásaim), úgyhogy gyorsan összeraktam egyet. Persze lesz benne kakukktojás is, nem csak chilles számok kaptak rajta helyet. 18 dal, 2 perc híján két órás kikapcsolódás.
Remélem Nektek is annyira fog tetszeni, amilyen lelkesedéssel én hallgatom mostanság. :)
Sziasztok! Ebben a hónapban olvasás terén nagyon jól haladtam, 11 könyvet sikerült elolvasni. :) Voltak kiemelkedően jók és közepesen borzalmasak is köztük, a következőkben ezek közül fogok válogatni.
A hónap legjobbjai: Ebből több is volt szerencsére, A szolgálólány meséjéről írtam egy bejegyzést, míg Az idő gyermekeiről és a Wayward Pines első részéről csak Molyra kerültek fel értékelések, alant olvashatjátok.
Az idő gyermekei:
Hmmhmm. Kezdésnek már maga a borító csodálatos, amúgy is a zöld szerelmese vagyok, számomra telitalálat a dizájn.
Két szálon futó történetet kapunk: az egyikben Kern doktor(isten)nő
nanovírusa szabadul el egy terraformált bolygón úgy, hogy a majmok,
akiknek szánta, nem érkeznek meg oda, így más alany híján a pókok
kezdenek el fejlődni. A másik szálon pedig megismerkedhetünk az
emberiség megmaradt tagjainak egy csoportjával, akik a Gilgamesh hajón
kutatnak egy olyan bolygó után, ahol le tudnak telepedni, ezáltal
biztosítani, hogy az emberi faj ne pusztuljon ki.
Azt kell mondjam, én mindkét sztorit nagyon élveztem, akkor
különösen, amikor az események keresztezték egymást. Érdekes volt
végigolvasni a pókok fejlődését, egyáltalán nem tartottam se unalmasnak,
se eszeveszett baromságnak; sokszor odaképzeltem Attenborough-t, amint
éppen ő magyarázza, mit hogyan csinálnak. :D A emberek története kicsit
keszekuszának hathat, hiszen van, amikor évszázadok telnek el egy-egy
fejezet között, és a szereplőkkel együtt csak bambulunk, hogy mégis mi a
fészkes fene történik. Összességében nekem átjött, hogy az író mit
szeretett volna a könyvével átadni, rendkívül színvonalasan sikerült
neki.
Persze voltak kisebb hibák:
– Jó lett volna előbb felhozni, hogy Kern félig gép tudata a rossz
emlékeket „félredobta”, mert a könyv nagy részében érthetetlenül nézünk
csak, miért emlegeti folyton a majmait, amikor látta őket meghalni.
– Holsten és Lain kapcsolata: szívesen olvastam volna arról, hogy
honnan ismerik egymást, mert erre volt is utalás a könyvben… Bár lehet
nem lett volna annyira lényeges ez a szál.
– A vége kicsit összecsapottnak tűnt, vagy inkább mondjuk úgy, a felvezetéshez képest igencsak rövidre sikeredett.
Amennyiben egy jó sci-fit szeretnél olvasni, bátran vedd a kezedbe, nem fog csalódást okozni!
Wayward Pines I.:
Sosem láttam a Twin Peaks című kultikus sorozatot, egyedül a benne felcsendülő zenéket tudom körülbelül fejből, mert szüleimmel nagyon sokat hallgattuk kazettán. :) Így nem tudom eldönteni, hogy mennyire hasonlít ahhoz ez a történet...
... azt viszont bizton állíthatom, ez egy bitang jó könyv! Crouch stílusa engem teljesen lenyűgözött, a rengeteg bekezdés, a velős mondatok és az a borongós, már-már reménytelen hangulat hatalmas feszültséget keltettek bennem. Nagyon gyorsan lehet vele haladni, nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan történet, ahol direkt húztam az olvasást, mert nem szerettem volna, ha korán véget érne. A csavarok meg... miután az utolsó oldal végére értem, percekig rázott a hideg, annyira tetszett! Egyetlen nagy bánatom, hogy nem tudom folytatni a trilógiát, mert nem lehet kapni, és eladni se akarja senki.
A hónap csalódása: Hornby-tól ez volt az első olvasásom, számomra nem azt nyújtotta, amire az ajánlások és a fülszöveg alapján számítottam. Értékelésemet a Pop, csajok, satöbbiről itt nézhetitek meg.
A hónapban még zenei fronton ért nagy öröm: a mai napon megjelent a Gojira régóta várt új albuma, a Fortitude. Beágyazom, úgyhogy akár itt is meg tudjátok hallgatni. :)
Nektek milyen hónapotok volt? Írjátok meg kommentben! :)
Ez a hétfő egy kicsit nyűggel teli volt, az ígért hó is elmaradt, így gondoltam összedobok egy listát, ami segít kicsit levezetni a felgyülemlett gyennyetfeszkót negatív energiákat. 50 számnál megálltam, majdnem 4 órányi metál került fel. Érdemes véletlen sorrendben hallgatni őket! ;) Ha a Spotifyos beágyazás nem lenne nyerős és igény van rá, akkor összerakom Youtube-on a felhozatalt. :)
A közeljövőben több ilyen válogatást tervezek, köztük egy régi nagy vállalásomat, ahol a vasárnap soundtrackjét (hihetetlen, de nem jut eszembe magyarul, rákeresni meg dafke nem fogok) próbálom összeszedni.
Hallgassátok, s ha elnyerte tetszésetek, terjesszétek jó hírem a nagyvilágban!
