Hat hosszú és várakozással teli év után szeptember 2-án végre napvilágot látott Dave Mustaine és bandájának (a Dave Mustaine név a Dave Mustaine Inc. bejegyzett védjegye) legfrissebb nagylemeze. A banda kedvelőjeként majdhogynem azonnal, mindent félredobva vetettem rá magam az első beharangozó kislemezhez tartozó videóklipre (We’ll Back) és nem átallottam a klasszikus Rust In Peace-t emlegetni, ami azért elég nagy baklövésnek bizonyult, ha fejben újra végigpörgetem ezt az új albumot. A további felvezetők egy-egy hallgatás után totál hidegen hagytak, emiatt nem is vártam annyira a komplett anyagot, egy hete mégis rávettem magam a hallgatására és tény, hogy nagyon szépen végigcsorgott főzés, mosás meg takarítás közben, de egy-két jobban sikerült dallamfoszlányon kívül nem sok konkrétumra emlékszem belőle.
Nyilván nem ismeretlen a színteret követők előtt a banda sztorija, mióta 2016-ban megjelent a Dystopia, ezért feleslegesen sem az időt, sem a billentyűzet gombjait nem pazarolnám a bőgős Dave esetére az instás csajjal, sem pedig arra a bizonyos zöld gyümölcsre, nézzük inkább a lemezt, már ha úgy istenigazából van benne/rajta mit… (A rettenetesen gagyi, visszataszító borító után ez különösen igaz, némely 2000-es évekbeli videójáték grafikai készlete igényesebb volt.) És igen, most én leszek az ellentábor a sok hozsannázó vélemény meg komment után, de nekem egészen egyszerűen nem tetszett a lemez. Még a digitális kiadás bónuszai sem tudták megmenteni, az pedig, hogy konkrétan a Soldier On! során jött meg az a bizonyos érzés (de nyugi, egyből el is szállt…), szerintem sokat elmond.
Lehet, hogy velem van a baj, de mintha egy tufa középtempós heavy metal albumot hallgatnék, ami semmi izgalmat nem tartogat már, lévén a műfaj minden kliséje elhasználódott az évtizedek során. Pedig hát bőven lenne itt miről dalolni, ha csak az elmúlt három évet is nézem, Dave Mester azonban, felépülve a torokrákból, úgy látszik, belefáradt az odamondogatásba és nem akar nagyon odapörkölni már senkinek. Mintha csak a huszonévvel korábbi per miatti bosszút várta volna, vigyorogva menesztette a basszert, aztán lerakott egy lapos és totál középszerű albumot, amiről nem lenne szerencsés kettőnél több dalt beépíteni a koncertműsorba, mert tuti hazavágják azt. Mondjuk a hangjával (azzal a hárommal legalábbis, amit bír) semmi gond nincs, talán még jobban is tetszik, mint korábban, a hangszeres játék pazar, a produkció magáért beszél. Egyszerűen a dalok között nehéz olyat lelni, amik bármiféle egyediséget és önálló karaktert hordoznak. Három nótán (Dogs of Chernobyl, Soldier On!, Mission To Mars) kívül többért nem volt érdemes elkészíteni ezt a lemezt, csak azért, hogy ott álljon a sorban és hat év után elmondható legyen, hogy tessék emberek, ha eddig vártatok, most itt van!
Feleslegesen hosszú és unalmas dalcsokor ez, amit a bónuszdalok sem mentenek meg - mint már mondtam -, kicsit túlzásnak érzem a tényleg klasszikus értékű és hibátlannak minősíthető ‘80-as, ‘90-es évekbeli anyagaik emlegetését, ha már párhuzam-állításról van szó. Bár igaz, hogy azok a korongok aztán tényleg csont nélkül tökéletesek: azok is voltak és maradnak, mikor már a zenekar sem fog létezni - a magam részéről inkább azokat hallgatom napokig, folyamatos ismétlésre állítva, mert hiába ismerem már és dúdolom fejből a gitárszólókat, nem nagyon találni hozzájuk foghatót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!