“Weird” Al Yankovic az a művész (talán ez a legmegfelelőbb kifejezés arra a tevékenységre, amit csinál), akit hazánkban méltatlan módon nem ismernek. Vagy legalábbis nem eléggé. Amerikában azonban nemesült már akkora intézménnyé a neve és övezik akkora legendák - na meg persze rajongás -, hogy több, mint négy évtizedes karrierje megérjen egy Bohém Rapszódia-kaliberű életrajzi filmet. No persze nem a filmszínházakba, csak egy online streaming felületre, de mióta bejelentették a Daniel Radcliffe főszereplésével készült és több ismert sztárt is felvonultató, közel két órás alkotást, érezhetően nagy volt iránta az érdeklődés, a komplett stúdióalbummal 2014-ben előrukkolt figurával is több sajtóorgánum meg webes felület foglalkozott - mondhatjuk, hogy újra visszakerült a reflektorfénybe. Mivel kifejezetten nagy rajongója vagyok a tevékenységének és nagyon kedvelem nem csak a paródiáit, de saját dalait és különleges hangulatú élő koncertjeit is, ráadásul mindig, mindent elolvasok róla (pár éve az életrajzi könyve is a kezeim közé került), nyilván felcsigázott a dolog, noha azt már az előzetes alapján is tudtam, hogy eléggé hasonlóra kell számítani majd, mint a Freddie Mercury-mozi esetében, ami valljuk be, nem mindig hitelesen festette meg a valóságot.
A Weird: The Al Yankovic Story esetében is a színezés a legnagyobb probléma. Mármint nem a colorist munkája, hiszen egy remekül fényképezett és effektezett alkotást kaptunk, ami az esetleges kívülállókat (azokat, akik nem ismerik Őt és a korszakot, amikor elindult) is egyből belecseppenti a bizarr csávó világába. Kétségtelenül megállná a helyét mozikban is, hiszen van olyan, mint akármelyik zenész biográfia, melyek szinte irreális módon szaporodtak meg, az elmúlt években. Elég jól ismerem Yankovic életét, sztoriját, éppen ezért tudom, hogy hol és mennyiben sántítanak a képernyőn elénk tárt dolgok. Az egyik ilyen tényező a család. Ez a vonal kapásból valami mély, emberi (de sajnos nagyon mű) drámát ígérne, nem pedig önfeledt vígjátékot - mondjuk szerintem nem is az, de ki mondta hogy annak is kell lennie, hiába szól egy fura fickóról? -, mindenesetre lényeg a lényeg: az édesapára vonatkozó megszólalások, karakterépítés, cselekvéskészlet nagyon nem így voltak a valóságban. Ahogy az I Love Rocky Road rock-kluban való debütálása (pláne ilyen módon), az első kislemez (My Bologna) rögzítése, az Another One Rides The Bus improvizálása John Deacon előtt Dr. Demento medencés buliján mind, de mind felnagyított, színezett, csupán a film kedvéért így elsütött dolgok. Az mondjuk egy kifejezetten jó geg volt az alkotók részéről, hogy az első lemezmogul, aki elküldi Yankovicot a vérbe, maga a valódi Weird Al legyen (csak azt az ocsmány fekete parókát tudnám megbocsátani…), ahogy Salvador Dalí és Andy Warhol felvonultatása is. Utóbbi megjegyzése, miszerint tizenöt perc hírnevet ad neki és kész, talán a film egyetlen értékelhető szóbeli poénja.
A negyvenötödik perc körül érkező audiovizuális rémálom, ami végül a Beat It gitárriffjébe torkollik, majd abban csúcsosodik ki, hogy Jacko számát eredetileg Ő írta (megvezetve így nyilván a zeneipari mágnásokat egy olyan viselkedést tanúsítva, ami soha nem volt jellemző a fickóra), számomra a film kontextusában is teljességgel értelmezhetetlen volt. Evan Rachel Wood pedig alapvetően is aranyos csaj (tud nézni a szemeivel, az egyszer biztos!), nagyon jó színésznő, remekül hozza a fiatal Madonnát - igaz, egy cseppet parodisztikus, de ez még pont belefér -, viszont azon kívül, hogy megkereste főszereplőnket a Like a Virgin paródiájának ötletével, ebből a sztoriból (sajnos) egy büdös szó sem igaz. Bocs, hogy mindenkit is kiábrándítok, de nyilván kellett valamiféle drámai feszültség és egy mondvacsinált, random szeretkezésbe torkolló jelenet, máskülönben a bulvárnak nem lehet eladni az Al Yankovic-sztorit.
Nekem pedig nehezen fogadja be szívem-gyomrom az ordító kamut, a színészi játék viszont legalább rendben van, ugyanis az, hogy Pablo Escobar a Ricky című nótát énekelgetve lövöldözzön a sleppje körében inkább kiborító, mint humoros… Talán még az Oprah-interjú bejátszásra tudom azt mondani, hogy üde színfolt, viszont az a csavar, hogy Michael Jackson végül kijön a Beat Ittel, egyszerűen úgy vágja gajra az egyébként is hiteltelenül felhúzott sztorit, aminek közepén Al és a Popkirálynő randizni kezdenek, hogy ihaj… Radcliffe karaktere egy szemernyi Bizarr Alfrédot sem tartalmaz (a gyerekszínészek viszont nagyon is kiemelkedőek), de kifejezetten jó drámai karakter, remek fejlődési ívvel. Van dinamikája a játékának, néhány perc leforgása alatt megjárja a mennyet és a poklot is, bár szerintem maga Al is kissé feszélyezve nézi, hogy milyen lehetett volna a nyolcvanas évek közepén, ha teljesen kifordul önmagából. Rainn Wilson (a The Office Dwight K. Schrute-ja) remek Dr. Demento, a baráti körhöz is értékelhető arcokat sikerült verbuválni, az olyanoknak meg, mint Lin-Manuel Miranda, Julianne Nicholson (Al anyjaként), Will Forte (a másik lemezipari csóka) vagy Jack Black, ez egy óriási jutalomjáték.
Sajnos rajongóként a kamuk, torzítások mellett tényleg nem tudok elmenni, bár ha maga a címszereplő, akiről az alkotás készült, ebbe így belement, hát Istenem… Legalább újra felvették pár nagysikerű átiratát (való igaz, hogy inkább a karrier elejéről, így mondjuk a nirvanás kimaradt és szóba sem került a ‘99-es Jerry Springer - személyes kedvencem, a BareNaked Ladies One Weekjének feldolgozása), de: olyan mentális breakdown, amit 67 perc körül prezentálnak a nagyközönségnek egy koncert-jelenetben, a folyamatos alkoholizálás, aztán az utolsó fél óra, nos… De inkább hagyjuk is, inkább azt mondom, mindenki nézze meg egyszer és döntse el maga, hogy szereti-e ezt a filmet. Nekem sajnos nem sikerült megkedvelnem és több időt nem is akarok elfecsérelni rá, inkább hallgatom továbbra is eredetiben Al-t, nézem a koncertjeit és reménykedem abban, hogy lesz még teljes értékű nagylemeze, tele csupa remek paródiával!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!