Összegzés - 2021. április

Sziasztok! Ebben a hónapban olvasás terén nagyon jól haladtam, 11 könyvet sikerült elolvasni. :) Voltak kiemelkedően jók és közepesen borzalmasak is köztük, a következőkben ezek közül fogok válogatni.

A hónap legjobbjai: Ebből több is volt szerencsére, A szolgálólány meséjéről írtam egy bejegyzést, míg Az idő gyermekeiről és a Wayward Pines első részéről csak Molyra kerültek fel értékelések, alant olvashatjátok.
 

Az idő gyermekei:

Hmmhmm. Kezdésnek már maga a borító csodálatos, amúgy is a zöld szerelmese vagyok, számomra telitalálat a dizájn.

Két szálon futó történetet kapunk: az egyikben Kern doktor(isten)nő nanovírusa szabadul el egy terraformált bolygón úgy, hogy a majmok, akiknek szánta, nem érkeznek meg oda, így más alany híján a pókok kezdenek el fejlődni. A másik szálon pedig megismerkedhetünk az emberiség megmaradt tagjainak egy csoportjával, akik a Gilgamesh hajón kutatnak egy olyan bolygó után, ahol le tudnak telepedni, ezáltal biztosítani, hogy az emberi faj ne pusztuljon ki.

Azt kell mondjam, én mindkét sztorit nagyon élveztem, akkor különösen, amikor az események keresztezték egymást. Érdekes volt végigolvasni a pókok fejlődését, egyáltalán nem tartottam se unalmasnak, se eszeveszett baromságnak; sokszor odaképzeltem Attenborough-t, amint éppen ő magyarázza, mit hogyan csinálnak. :D A emberek története kicsit keszekuszának hathat, hiszen van, amikor évszázadok telnek el egy-egy fejezet között, és a szereplőkkel együtt csak bambulunk, hogy mégis mi a fészkes fene történik. Összességében nekem átjött, hogy az író mit szeretett volna a könyvével átadni, rendkívül színvonalasan sikerült neki.

Persze voltak kisebb hibák:
– Jó lett volna előbb felhozni, hogy Kern félig gép tudata a rossz emlékeket „félredobta”, mert a könyv nagy részében érthetetlenül nézünk csak, miért emlegeti folyton a majmait, amikor látta őket meghalni.
– Holsten és Lain kapcsolata: szívesen olvastam volna arról, hogy honnan ismerik egymást, mert erre volt is utalás a könyvben… Bár lehet nem lett volna annyira lényeges ez a szál.
– A vége kicsit összecsapottnak tűnt, vagy inkább mondjuk úgy, a felvezetéshez képest igencsak rövidre sikeredett.

Amennyiben egy jó sci-fit szeretnél olvasni, bátran vedd a kezedbe, nem fog csalódást okozni!

 

Wayward Pines I.:

Sosem láttam a Twin Peaks című kultikus sorozatot, egyedül a benne felcsendülő zenéket tudom körülbelül fejből, mert szüleimmel nagyon sokat hallgattuk kazettán. :) Így nem tudom eldönteni, hogy mennyire hasonlít ahhoz ez a történet...

... azt viszont bizton állíthatom, ez egy bitang jó könyv! Crouch stílusa engem teljesen lenyűgözött, a rengeteg bekezdés, a velős mondatok és az a borongós, már-már reménytelen hangulat hatalmas feszültséget keltettek bennem. Nagyon gyorsan lehet vele haladni, nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan történet, ahol direkt húztam az olvasást, mert nem szerettem volna, ha korán véget érne. A csavarok meg... miután az utolsó oldal végére értem, percekig rázott a hideg, annyira tetszett! Egyetlen nagy bánatom, hogy nem tudom folytatni a trilógiát, mert nem lehet kapni, és eladni se akarja senki.

A hónap csalódása: Hornby-tól ez volt az első olvasásom, számomra nem azt nyújtotta, amire az ajánlások és a fülszöveg alapján számítottam. Értékelésemet a Pop, csajok, satöbbiről itt nézhetitek meg. 

A hónapban még zenei fronton ért nagy öröm: a mai napon megjelent a Gojira régóta várt új albuma, a Fortitude. Beágyazom, úgyhogy akár itt is meg tudjátok hallgatni. :)

 

Nektek milyen hónapotok volt? Írjátok meg kommentben! :)

BenGa

[Értékelés] Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Gondolom sokan hallottatok már a műről, egyesek odavannak érte, mások pedig nagyon unták, így el sem olvasták teljesen. Hogy őszinte legyek, én mindkét oldal álláspontját megértem, de inkább tartom remek disztópiának, mint kínszenvedésnek. A következő sorok enyhén spoileresek lesznek, így ha még nem volt szerencséd a könyvhöz, óvatosan haladj tovább! :)

Jelenkor, 2019, 488 oldal

Ez a kiadás szerintem a legszebb az összes közül, védőborító nélkül is szemet gyönyörködtető. Külön öröm, hogy Atwood előszavával indít a kötet, ad egy-két plusz adalékot a mű megkezdése előtt. Ilyen például az, amikor megválaszolja azokat a kérdéseket, hogy vallásellenes-e a könyve, vagy éppenséggel egy jóslatot mutat be ezzel. 

Kicsit zanzásítva, hogy honnan kezdődik a történet: az amerikai elnök puccs áldozata lesz, és az utána következő brigád kikiáltja a Gideán Köztársaságot. Ez a vallásközpontú államforma szép lassan egy régi korba vezeti vissza a népet, ahol a nők csak kvázi "szülőgépek", hiszen muszáj a fajfenntartás, a különböző vegyszerek és atomkatasztrófák miatt általános nemzőképtelenség lesz úrrá a világon. Frené feljegyzéseiből fogjuk megismerni jobban a helyzetet; ő egy Szolgálólány, feladata, hogy a kirendelt Parancsnoknak gyermeket szüljön. Mint a bevezetőben említettem, megértem azokat, akik unalmasnak, szenvedősnek tartják a könyvet az első pár fejezet alapján. Amennyiben nem olyan hangulatban ülünk neki, akkor nem fog beszippantani az a nyomasztó, végtelenül szomorú leírása a megváltozott mindennapoknak, úgy tűnhet, hogy főszereplőnk csak kínlódik, nyűglődik. Pedig ha belegondolunk, nagyon nehéz lehet feldolgozni azt, hogy az egyik pillanatban teljes értékű anyaként létezel, a másikban meg már elszakítanak a családodtól, és vadidegenek között, korlátozva kell tengődnöd. 

Atwood jól ugrál a múlt és a jelen történései között, nálam legalább is nagyon működött a dolog. Külön pluszpont, hogy így jobban átadja a feljegyzések, visszaemlékezések érzését. No de mitől olyan erős ez a mű, miért tudja a legjobb kedvet is elrontani fél pillanat alatt? Túlságosan elképzelhető, még 2021-ben is, és ez rendkívül nyomasztó. Rengeteg olyan dolog van benne, ami ma is megfigyelhető, igaz nem akkora mértékben és erővel, mint a könyvben. Gondoljunk csak az egyházak abortusz elleni hisztériájára. Vagy vegyük a hatalomátvételt: a könyvben azzal hitegetik az embereket, hogy ez csak egy átmeneti állapot, pár hónap és vége... Akarva, akaratlanul az itthoni események jutottak eszembe: ugyanúgy hónapok óta hitegetve vagyunk, közben meg megy a lopás, a mismásolás, előrébb viszont nem kerülünk.
Vannak olyan elemek is a könyvben, amit nehezen vesz be az ember gyomra, el sem akarja képzelni, hogy ilyesmi megfordulhat egy ember fejében. Számomra az egyik "legocsmányabb" a Szertartás, ami minden hónapban egyszer van, ekkor a Parancsnok érzelemmentesen megkeféli a Szolgálólányt Felesége jelenlétében, és reménykednek, hogy a lány teherbe esik. De említhetném a Szülésnapot, ami szintén hasonlóan gyomorforgató: ekkor a környékbéli összes Szolgálólány és Feleség jelenlétében szül az egyik lány, de úgy, hogy közben a Feleség a feje felett ugyanúgy szülőpózban, és a Feleségek őt istápolják, mintha ő adna életet egy új csöppségnek. Akármennyire lelombozó, és nehezen emészthető a cselekmény, olvastatja magát, én két nap alatt kiolvastam, ami nálam egy hatalmas dicséretnek felel meg. (Az esetek nagy részében.)

Érdekes befejezést kapunk, ami 1984-ben eléggé szíven üthette az olvasóközönséget, hiszen a végén felmerülő kérdés megválaszolására 35 évet kellett várni. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell ennyit várnom a folytatásra, és őszintén remélem hogy hasonlóan jó, ha nem jobb művet tarthatok majd a kezemben. 

 

Kérlek segítsd a munkámat, és töltsd ki az itt található kis kérdőívet! :) Előre is köszönöm! 

BenGa

Értékelés: H. G. Wells - Dr. Moreau szigete

 

Bevallom, a megannyi filmes feldolgozás ellenére nem ismertem pontosan a sztorit. Annyi rémlett, hogy Dr. Moreau szigetén különös lények élnek, de hogy mifélék, és mi a titkuk, arról sejtelmem se volt. Így aztán hősünkkel, Prendick-kel együtt fedeztem fel én is a szigetet, a bizarr lakóit, és nőtt bennem is egyre jobban a rettegés és az undor Dr. Moreau-t illetően. Mígnem rá kellett döbbennem, hogy bizony rendesen lóvá tettek.

A sziget leírása bámulatos. Wells néhol csak néhány szóval festette le a tájat, mégis magam előtt láttam minden apró részletével. Ahogy pl. leírja a sötétedés perceit miközben hősünk egyedül ragad kint a rejtélyes és ijesztő vadonban, szinte ott bolyongtam Prendick mellett.
Az állatnép és Moreau szerepe újra és újra átértelmeződött a fejemben. A állatnép szenvedett az emberi törvényektől, Moreau pedig istenként állt felettük. Ám ezek a lények sokszor emberibbek voltak az embernél. Vajon mi emberek is ilyen szenvedés árán váltunk emberré? A sok filozófiai és biológiai fejtegetés, az emberi törvények és a velük összeegyeztethetetlen ösztön törvényei miatti állandó belső küzdelem teszi maradandóvá és a mai napig érvényessé ezt a művet, amely komolyan megkérdőjelezi emberi mivoltunk felsőbbrendűségét.
Annyival több ez a mű egy borzongató sci-fi horrornál, olyan sok rétegű, hogy bármelyik aspektust veszem figyelembe az értékelésnél, biztosan kimarad megannyi jelentéstartalom.
Számomra ez a remekmű egy allegorikus teremtéstörténet. Telis-tele van hasonlatokkal, de maga a mű is egy hasonlat.
Dr. Moreau, ez az elmebeteg zseni (=őrült?), nem csupán embereket teremt állatokból, de megteremti egy alternatív Teremtés működésképtelen ágának vízióját. A Teremtő, mely megteremti az embert, Törvényt ad a kezébe, mely megvédi állati mivoltától. Aztán mennybe megy, de híveit meggyőzik, hogy vissza fog térni, addig is tartsák be a Törvényt. A vallás intézményének hiánya miatt azonban az intelmek lassan a semmibe vesznek. A civilizáció, melyet a Törvény követése igyekezett fenntartani, lassanként megszűnik létezni.
Érdekes számomra, aki nem vagyok vallásos ember, ezt a történetet ilyen szemszögből értelmezni. Félelmetes, mennyire labilis világban élünk, ha civilizáltságunkat csupán vallási, erkölcsi értékek, tradíciók törvényben előírt követése tartja fenn.
Prendick utolsó mondatai pedig, melyekkel az emberben megbúvó, folyton fel-felbukkanó állattól való félelmét, és az egyedüllét iránti vágyát, mint az elállatiasodott társadalomtól való távolságtartás egyetlen módját írja le, talán nagyobb hatással voltak rám, mint az egész mű.

Totti