[Könyvajánló] Presser Gábor: Presser könyve 2. (Helikon Kiadó, 2021)

 

"Ha már szakértünk, érdemes precízen csinálni, úgy még a valósághoz is közel kerülhetünk." (P. G.)

"Na ja..." (M.G.)

A 2020-as év utolsó két hónapjának egyik legnagyobb könyvsikere kétségtelenül a Presser könyve című kötet volt és már annak a megjelenése előtt tudni lehetett, hogy Pici bácsi nem áll meg/le, idén jön a folytatás, robog tovább a szép-zene-irodalmi gőzmozdony, hogy stílusos legyek. Ő maga is úgy fogalmazott, hogy „azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos. De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második, hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan.« Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.” Akkoriban megemlékeztem erről a bizonyos elsőről és újraolvasva azt a bejegyzést sem gondolkodom róla másképp, vitathatatlanul ötcsillagos, minden részletében tökéletes alkotással akadt dolgom abban a cirka negyvennyolc órában, amit ráfordítottam. Fogadásból. Nem szeretném részletesen boncolgatni ennek körülményeit, legyen elég annyi, hogy nyertem, valóban sikerült – igaz, hogy alaposan kicentizve – két nap alatt felfalnom a jelentős oldalszám- és információmennyiséget. Az a kötet 520 oldal és jóval sűrűbb, szerteágazóbb, boncolgatósabb. Mostanra megszoktam annyira Presser stílusát és szerzői morálját, hogy egy pillanatig sem zavart – és a zavar szót itt most egyáltalán nem negatív értelemben használom – az ide-oda nyúlkálás, esetenkénti visszautalgatások, feloldandó kódok, interaktív QR-kódok, semmi.

Újraolvasni sajnos nem volt időm (mert ugyebár plusz két napba került volna, haha…) az előzőt, de ez talán nem is gond, hiszen ahogy az, úgy a folytatás sem lineáris szövésű, utóbbi és egyben jelen írás tárgya például az ominózus érettségi vizsgával kezdődik. Nem tagadom, hogy óriási éhségemben a Librinek köszönhetően, hangoskönyv formában már jóval a vásárlás előtt meghallgattam egy fejezetet és akkor döntöttem el végleg, hogy ebből a jóból sem szeretnék kimaradni, azt a cirka tizenkét percet pedig, amiben Presser maga interpretálja a saját szövegét, mindenkinek jó szívvel merem ajánlani, a sok-sok széles mosoly garantált. Olvasás közben pedig már tulajdonképpen ennél a bizonyos érettségis epizódnál tudtam, hogy mennyire fáj majd, ha végül be kell csuknom a könyvet. Most azért jóval több időt fordítottam rá, mint két nap, bár talán nem túlzás kijelenteni, hogy annyi alatt is sikerült volna magamévá tenni – így is éjszakába nyúlóan olvasgattam a hol szórakoztató, hol könnyfakasztó, emelkedett hangvételű vagy éppen filozófiai mélységekben és (ami számomra a legfontosabb) óriási megmondásokban kicsúcsosodó fejezeteket, szakaszokat, epizódokat. Amikor pedig bírtam, ezerrel pötyögve jó pár idézetet is kigyűjtögettem, agyonpostitelgetni viszont egyáltalán nem akartam a könyvet, mert biztos vagyok benne, hogy sokszor újra lesz még olvasva, a legjobb pillanatokat újra felfedezni pedig kincs-számba megy, óriási öröm, amit nem szeretnék magamtól elvenni.

Ha már ennyivel a befejezés után tudja az ember, hogy biztosan újra fogja olvasni a könyvet, akkor az a kötet bizony nagyon is tudhat valamit. De hát ez így annyira azért nem pontos, ugyanis nem a könyv, hanem a szerzője tudja azt a bizonyos valamit – s hogy pontosan mi is ez a bizonyos valami? Hmm… kicsit bajban vagyok, ugyanis tökéletesen megfogalmazni nem bírom, legfeljebb körülírni. Vagy esetleg felsorolni, hogy mi mindent tud Presser azon kívül, hogy tehetséges zeneszerző és remek szövegíró, a magyar könnyűzene történetének egyik legnagyobb jelentőségű alkotója. Nos, memoárja nekem elsősorban vérbeli szépirodalmi munka, és akkor itt előjön a – többek között – Parti Nagy Lajossal való kapcsolat: Pici bá’ prózája nagyon sokban PNL, hasonlóan gördül, egyszer sem döccen, szóhasználat, mondatfűzés, minden pazarul smakkol és pont. Ez is azt mutatja, mennyire magas szinten műveli az irodalmat, ráadásul (az első darabbal) összeadva közel ezer oldalon, végig kitartóan és anélkül, hogy az olvasó értetlenül ütközne valami oda nem valóba. Mondjuk utóbbi gondolathoz talán annyit, hogy a hosszas zenei fejtegetések és turnéleírások talán sokak gyomrát megfekszik, de mivel szerzőnk ezeket is érzékletesen, hitelesen és valóban szívvel-lélekkel tudja bemutatni, talán könnyebb lesz átvészelni – mint mondjuk neki azt az ominózus alkoholmérgezést, aminek a könyv talán (a szó igazán szoros értelmében vett) legütősebb részét köszönhetjük. Ahogy az előzményben a ’73-as Bummm! lemez, úgy itt a ’80-as Loksi és annak készítési körülményei kerül részletesebb bemutatásra, nekem az ilyen részek mindig nagyon izgalmasak és habár sok-sok sztorit ismerek, biztosan állíthatom, hogy meg tudnak lepni, ez pedig most is így történt. Meg az is, hogy nevetünk, nevetünk, de azért a mosoly inkább keserű és fájdalmas belegondolni abba, hogy mennyi minden másképp ment akkor, s hogy ez a (mindenki) másképp (csinálja) akkori kiadásban nem feltétlenül pozitívabb töltetű a mostani másképpnél.

Használtam a memoár szót, igen, mert talán így tudnám a lehető legpontosabban leírni, mégsem klasszikus értelemben vett életrajzzal van dolgunk. Abban vannak – példának okáért – házastársak, gyermekek, önkéntelen bulvár, mindezt azonban Presser elegánsan mellőzi és nem azzal teszi eladhatóvá a könyvet, hogy hány hölgyet látogatott végig hotelszobákban, milyen alkoholos italból és tudatmódosítóból mennyi fogyott, satöbbi. Hosszabb-rövidebb történetek változó tónusban, barátokról és kollégákról szóló szívélyes mondatok, bekezdések, néha-néha fiktív elemeket sem nélkülöző novellák, elbeszélések, rengeteg fotó és kiegészítés, Omegától LGT-n és színházon át Megasztárig, nyakon öntve óriási mennyiségű emberséggel. Olvastam, mit mondott tavaly Havas „tanárúr” az első kötet kapcsán és akkor most inkább zsebre is tenném, amit gondolok, lábjegyzetként viszont itt hagyom – ennyit arról, hogy mindenki másképpen emlékszik és hányféleképpen látjuk a dolgokat. Annyi biztos, hogy a milliószor citált Švejk szavaival élve: „akár így volt, akár úgy volt, valahogyan mindig csak volt, hogy sehogyan se lett volna, úgy még sohasem volt.” A négy olvasással töltött nap során egyszer sem fordult elő, hogy azt mondtam volna, én ezt a könyvet unom, ezt meg mégis minek tette bele, kit érdekel, legyen már vége… sőt! Állandóan azt hangoztattam, nem létezhet olyan univerzum, amiben én ezt a könyvet becsukom és visszateszem a helyére. Igaz, hogy sokszor fájdalmas, de jó benne lenni és nehéz úgy becsukni, hogy ne akarjunk újra meg újra visszatérni hozzá. Mega-gigantikus kalapemelés! Nem csak a könyvekért, hanem úgy összességében mindenért ’67 óta, hasonló ­nagy utazásokra a jövőben még akárhányszor szívesen befizetnék…

A kiadás adatai:

Szerző:           Presser Gábor
Cím:               Presser könyve 2.
Kiadó:            Helikon
Oldalszám:    424 (talán véletlen? Hmm…)
ISBN:             9789634796541
Kivitel:           kemény kötés, védőborító