"Le kell menni kutyába!?" | Hobo Blues Band: Kopaszkutya - felfrissítve (GrundRecords, 2023)

(Jelenet a filmből, forrás: port.hu)

Bevallom őszintén, két évvel ezelőtt meglehetősen lesújtott Szomjas György filmrendező halála, ugyanis részben neki köszönhető, hogy egészen fiatalon (konkrétan kilenc évesen) azt a zenei világot választottam, ami idővel mindennapjaim szerves részévé vált: az 1993-ban kiadott CD hiányában (azt csak évekkel később sikerült beszerezni) a Kopaszkutya című film dalai gyakorlatilag hangról hangra ivódtak bele a szervezetembe. Egy rögtönzött bevásárlás alkalmával ugyanis a DVD-filmek között böngészve megakadt a szemem egy borítón: néhány hosszú hajú fickó egy sintértelepnek látszó hely félreeső részén körülvesz egy talán még náluk is szakadtabb ebet. Akkor és ott semmit nem tudtam volna találni, ami menőbb lehet és ez még jó sokáig nem is változott. (Szülői felügyelet nélkül nézni egy olyan filmet, amiben néhány - enyhén szólva - alulöltözött hölgy is szerepel, pedig talán még az első találkozásnál is maradandóbb élmény lehet ennyi idősen.)

40 éves a legendás rockopera: István, a király

(Felújított hangzású dupla CD-n, 48 oldalnyi kísérőfüzettel jelent meg a Szörényi-Bródy szerzőpáros alapműve.)

(A jubileumhoz méltó, dupla CD-s újrakiadás. Szerzői fotó.)

„Koppány történelmi értelemben unalmas, mert szavai, dala, magatartása visszafelé húz. István, a király láttán nem kell sírni. Akkor kellene, ha nem értenénk meg István hitét és üzenetét.” – Erdős Péter

Eredetileg filmnek készült, aztán fél hónap leforgása alatt fél tucat színházi előadás, két hónappal később pedig nagylemez lett belőle. Negyven évvel ezelőtti bemutatója óta kitörölhetetlen értékünk a Szörényi-Bródy szerzőpáros által jegyzett, első igazi – nagy sikereket elért – magyar rockopera, az István, a király. Ennyi idő alatt számtalan feldolgozása született, megjárta a sevillai expo színpadát is, a harmincas évforduló alkalmából pedig Alföldi Róbert alakítgatta át saját elképzelései szerint. 2015-ben, a szerzők előtt tisztelegve egy igazán különleges, koncertszínházi verzióban mutatták be. Ebben a hevenyészett, de mégis hatalmas rajongással és tisztelettel megírt cikkben az 1983-as ősbemutatón és nagylemezen, valamint az egy évvel későbbi filmen keresztül szeretnék megemlékezni a méltán klasszikusnak nevezhető műről. Az apropót elsősorban az adta, hogy a kerek évforduló előtt tisztelegve - a hozzá méltó köntösben és megszólalással - újból elérhetővé vált a rockopera két CD-n, a GrundRecords jóvoltából.

Ezt hallgasd! - 2022 rock/metal újdonságai, 3. rész (zene világnapja special)

Újabb három hónap után szokás szerint megérkezett az a saját kommentárjaimmal ellátott zenei lejátszási lista, amit a közelmúlt figyelemre méltó és hosszabb távra a fülemben ragadt megjelenéseiből gyűjtöttem össze. Külön figyelemre méltó kapcsolódás, hogy ez a poszt október elsején, a zene világnapján jelenik meg - talán ezért is, meg mert jobban szeretem a rövid összefoglalós formát, dalonként csak a lényegre törekedve megyek végig a tizenkilenc számon. Ahogy az lenni szokott, ez is egy elég szép vegyes felvágott lett: az északi melodikus death metaltól tufa magyar punkon át progrockos szupergroupig (uhh, kicsit nehéz lehet kimondani ezt a kifejezést...) akad minden, mi fémzenére éhes fülek ingere. Jó szórakozást kívánok ezúttal is, tartsatok velem egy újfent különleges utazásra!

Ezt hallgasd! - a 2022-es év rock/metal újdonságai (második rész: április-június)

Mondhatnám, hogy szinte egy szempillantás alatt telt el a legutóbbi ilyen jellegű bejegyzés óta az esedékes három hónap, de mivel egy-egy alkalommal 36-38 tételesre is rúgott a végül csak 20 darabosra lefaragott felhozatal, ez az idő már kicsit sem tűnik annyira gyorsnak. Ugye? És akkor még el sem kezdtem sorolni, kik maradtak ki a szórásból… Biztosan lesznek jópáran, akik elkezdenek Alt+F4-ezni, ha kiderül, hogy sem az új Def Leppard, sem a még valamennyire ropogós (de nekem akkor is irtó puha és langyos) Kreator nem tudott megihletni annyira, hogy végül beválasszak róluk akár csak egy dalt is. Pedig hát mind a Take What You Want, mind pedig a Become Immortal esélyesek lettek volna a sessionbe való bekerülésre, de pár napja Dave Mustaine és csapata bedobta azt a thrash-gránátot, ami lazán veri az egyébként második számú kedvenc energiabomba-bandám nyár elején megjelent lemezének bármelyik szerzeményét. Már csak remélni merem ezek után, hogy nem kell csalódni a szeptember elején érkező Megadeth-lemezben, viszont addig is érkezzenek a tavasszal legtöbbet hallgatott és általam legjobbnak ítélt rock/metal dalok itthonról és külföldről egyaránt az elektro-indusztriálistól a klasszikus AOR-ig tele ismert, nagy nevekkel, régi visszatérőkkel és meglepő új felfedezésekkel…

Ezt hallgasd! - a 2022-es év rock/metal újdonságai (első rész: január-március)

Nem, ez egyáltalán nem áprilisi tréfa: már pontosan három hónap telt el az évből, úgyhogy pontosan ezért tökéletesen elérkezettnek láttam az időt arra, hogy először egy Spotify-lista, majd pedig egy hosszabb cikk erejéig összegyűjtsem 2022 első három hónapjának figyelemre méltó hazai és külföldi rock/metal újdonságait. Szerepelnek a gyűjteményben olyan előadók és dalok is, akiket-amiket komplett albumaik révén már korábban bemutattam, akadnak megjelenés előtt álló nagylemezek előfutárai és valamiért hosszabb távra beragadt-beakadt számok is, amiknek törzsanyagait nem feltétlenül hallgatom gyakran egészben, viszont ez az egy-egy darab kifejezetten kedvenc lett. A műfajok pedig? Nos, igen változatos a paletta: thrash metaltól fiatalos metalcore-on át powerig itt aztán tényleg minden van, s kicsit még a Judas Priest szintis korszaka is megidéződik - összességében inkább oldottabb a zenei világ, szóval ne várjatok minden második pillanatban vad durvulásokat, ez most nem az a hely. Kíváncsi leszek, ki és milyen szinten találja meg a saját favoritjait vagy éppen avat új kedvenceket, tartsatok hát velem!

Hajmetál és popKorn | Márciusi lemezajánló #3-4: Ismeretlen ismerősök, avagy a Kissin' Dynamite és a Korn új albumairól

Nálam az úgymond coming outolás egy egészen sajátos műfajjá nőtte ki magát az évek során: olvasás közben, zenehallgatás során, aztán a különféle ismertetők írásával újra és újra rájövök, hogy mennyi minden van bennem mélyen eltemetve, amiknek bizony kell a ráhatás, hogy előjöjjenek. Ha például nincs a Spotify kivételesen szimpatikusnak mondható ajánlósávja egy aktuális reggelen, talán soha nem vetem rá magam sem a Kissin' Dynamite, sem pedig a Korn új lemezeire. És mivel hiszek az írás terápiás jellegében, sebfelszakító és egyben -begyógyító erejében, nem félek bevallani azt sem, hogy akármennyire is ismertem fent említett bandák nevét, a munkásságuk óriási fehér folt volt előttem mindeddig. A nyolcvanas évek legszebb Bon Jovi/Whitesnake/Europe/Dokken/Skid Row hagyományait felelevenítő, alaposan kifestett szemű és feltupírozott hajú srácok esetében ez még talán annyira nem gáz, szerintem ők nálunk sincsenek annyira a köztudatban, mint a Kukoricások, szóval én nem bánom, jöhet a máglya, amiért eddig leélt huszonkét évem során soha nem fordult meg a fejemben, hogy Kornt hallgassak, most viszont valami... na jó, igazából minden megváltozott. Nemsokára azt is kitárgyalom, miért és hogyan.

Márciusi lemezajánló #2 - A klérus üzenete: popcirkuszt mindenkinek! | Ghost: Impera (Loma Vista Recordings, 2022)

Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A 2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7 inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt, ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb tételéről beszélhetünk?

[Zene + könyv] Rudán Joe: Feketén fehéren (H-Music) + Rudán József-Szentesi Zöldi László: Rudán Joe (magánkiadás)

 

„Legyen egy másik történet a lapon,
legyen a könyvben ember, és ha hagyom,
vigyen a mélybe engem is a varázs,
a tűzben égjek, égessen a parázs…”
(Tiffán Zsolt – Rudán Joe – Palancsa Gábor: Nibiru)

A jelen bejegyzés írása közben döbbentem rá arra, hogy több évnyi blogos előélet, rengeteg meghallgatott album és elolvasott könyvoldal után is irtó nehéz tud lenni egy olyan szöveg megformálása, amiben központi szerepet játszik az ember egyik kedvence. Még véletlenül sem az okozza a legnagyobb problémát (már ha ez egyáltalán probléma egy ilyen szenvedéllyel űzött hobbi esetében), hogy egyszerre kell egy új lemezről és könyvről beszélnem valahogyan – majd csak sikerül normálisan, elfogultság nélkül –, hanem annak ténye, hogy a főszereplő mindkét esetben Rudán Joe, aki számomra az igazi és egyetlen magyar rockhang, A Torok. Tizenhat évesen, a Pokolgép Adj új erőt albumát meghallva olyan minőségbeli szintlépést éreztem minden létező szempontból a Kalapács-korszak anyagaihoz képest, hogy szinte földre hullt az állam. (A vérbeli, „true” metalból már rég kinőttem és sokkal inkább a komplexebb, technikásabb és agyalósabb zenékre álltam rá, azért ez még mindig ott van a kedvencek között és kétségtelenül a legjobb hazai metalalbumnak tartom.) Más kérdés, hogy az egy évvel későbbi Vedd el, ami jár! mostanra sem tudott közel kerülni hozzám… Lássuk be, azért nagyon más a kettő – nekem legalábbis – és ha választani kell, akkor bizony a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll albumának borítójára hajazó külsővel megjelent ’91-es anyag az igazi reveláció. Ez volt az a korong, aminek segítségével a Coda elnevezésű zenekarával kisebb-nagyobb sikereket elérő pécsi srác végre kitörhetett a másodvonalból és országos ismertségre tehetett szert, ráadásul rögtön egy vezető metalzenekar frontján. Harminc éve van tehát igazán a fősodorban Joe, aki évek óta emlegette – így lassan szállóigévé is vált a gondolat és szerintem sokan el is temettük az ötletet –, hogy idővel megírja memoárját, lévén érdemes lenne és hát alaposan dokumentálta a múltat, ráadásul remek írói vénával és mesélőkészséggel áldotta meg az Ég. A 2021-es év végén megjelent harmadik szólóalbumának megjelenése tökéletes apropót szolgáltatott arra, hogy végre ez a tényleg több éve várt kötet is napvilágot lásson. Dupla bemutató következik hát, tessék kapaszkodni!

[Könyvajánló] Presser Gábor: Presser könyve 2. (Helikon Kiadó, 2021)

 

"Ha már szakértünk, érdemes precízen csinálni, úgy még a valósághoz is közel kerülhetünk." (P. G.)

"Na ja..." (M.G.)

A 2020-as év utolsó két hónapjának egyik legnagyobb könyvsikere kétségtelenül a Presser könyve című kötet volt és már annak a megjelenése előtt tudni lehetett, hogy Pici bácsi nem áll meg/le, idén jön a folytatás, robog tovább a szép-zene-irodalmi gőzmozdony, hogy stílusos legyek. Ő maga is úgy fogalmazott, hogy „azt mondták, a második sokkal nehezebb lesz. Az biztos. De én nem ijedtem meg. Mert ez a könyv nem a második, hanem az első könyv második fele. Nem is »ugyanolyan.« Ugyanaz. Csak egy évvel később lett kész.” Akkoriban megemlékeztem erről a bizonyos elsőről és újraolvasva azt a bejegyzést sem gondolkodom róla másképp, vitathatatlanul ötcsillagos, minden részletében tökéletes alkotással akadt dolgom abban a cirka negyvennyolc órában, amit ráfordítottam. Fogadásból. Nem szeretném részletesen boncolgatni ennek körülményeit, legyen elég annyi, hogy nyertem, valóban sikerült – igaz, hogy alaposan kicentizve – két nap alatt felfalnom a jelentős oldalszám- és információmennyiséget. Az a kötet 520 oldal és jóval sűrűbb, szerteágazóbb, boncolgatósabb. Mostanra megszoktam annyira Presser stílusát és szerzői morálját, hogy egy pillanatig sem zavart – és a zavar szót itt most egyáltalán nem negatív értelemben használom – az ide-oda nyúlkálás, esetenkénti visszautalgatások, feloldandó kódok, interaktív QR-kódok, semmi.

[Értékelés. Vallomás. Egy darab élet.] Szarka József: Kulcsdalok (önéletrajz, könnyűzenei utazás)

Kulcsdalok egy kulcsembertől. Könyv a zenéről, életről, hivatásról, apaságról – őszintén. Szerelmeslevél, amellyel most egy kicsit visszaadhat azoknak, akiktől kapott.

„Legyen a mélységnek fény, a túl sekélynek nincs esély.
Az élet nem színjáték, de ha játszani kell, csak őszintén.”
(Kalapács: Őszintén; album: Totem, 2003.)

Szarka József, vagy ahogyan itthon – és minden valószínűség szerint a világ több pontján is, ahol eddigi élete során megfordult – szélesebb körben ismerik, Joseph olyan ember, akit úgy ismerek, hogy soha nem találkoztunk szemtől szemben. Emlékszem, amikor tizenötéves fejjel a kezembe kerültek életem első Hammerworld magazinjai egy olyan időszakból, amikor még nem is így hívták hazánk egyetlen, immáron harmincöt éve folyamatosan a piacon lévő nyomtatott sajtóorgánumát, mely rock/metal zenével foglalkozik, az Ő írásai ragadtak meg legjobban. 2014 őszét írtuk, négy nappal a tizenötödik születésnapom előtt már sokadik alkalommal, de első ízben igazi középiskolásként léptem át egy jó hírű fehérvári szakközép kapuját, s a megelőző nyáron, melynek hatalmas vihar és több napig tartó intenzív eső vetett véget, bizony az első szerelem tüzétől lángoltam egyfolytában.