Hajmetál és popKorn | Márciusi lemezajánló #3-4: Ismeretlen ismerősök, avagy a Kissin' Dynamite és a Korn új albumairól

Nálam az úgymond coming outolás egy egészen sajátos műfajjá nőtte ki magát az évek során: olvasás közben, zenehallgatás során, aztán a különféle ismertetők írásával újra és újra rájövök, hogy mennyi minden van bennem mélyen eltemetve, amiknek bizony kell a ráhatás, hogy előjöjjenek. Ha például nincs a Spotify kivételesen szimpatikusnak mondható ajánlósávja egy aktuális reggelen, talán soha nem vetem rá magam sem a Kissin' Dynamite, sem pedig a Korn új lemezeire. És mivel hiszek az írás terápiás jellegében, sebfelszakító és egyben -begyógyító erejében, nem félek bevallani azt sem, hogy akármennyire is ismertem fent említett bandák nevét, a munkásságuk óriási fehér folt volt előttem mindeddig. A nyolcvanas évek legszebb Bon Jovi/Whitesnake/Europe/Dokken/Skid Row hagyományait felelevenítő, alaposan kifestett szemű és feltupírozott hajú srácok esetében ez még talán annyira nem gáz, szerintem ők nálunk sincsenek annyira a köztudatban, mint a Kukoricások, szóval én nem bánom, jöhet a máglya, amiért eddig leélt huszonkét évem során soha nem fordult meg a fejemben, hogy Kornt hallgassak, most viszont valami... na jó, igazából minden megváltozott. Nemsokára azt is kitárgyalom, miért és hogyan.

Kezdjük is rögtön a dinamitos gyermekekkel, akikről első ránézésre több tucat más zenekar is eszünkbe juthat, azért lássuk be, glam rockban/rockkal nyomulni is egyre divatosabb lett az utóbbi években, bár igazán jól művelni, hááát... az már más tészta, szerencsére ők, egyenesen Németországból értenek hozzá és nem csak azt lehet mondani, hogy tisztes iparosmunka lenne a végeredmény. Mondjuk engem magától a műfajtól csap ki a jéghideg frász, annyira az agyamra ment már az Aerosmith/Guns, stb. majmolások sora, nem beszélve említett zenekarok alapvetéseitől, melyeket tizenöt-hat éves fejjel szétjátszottam, hogy nem igazán tudok jó szájízzel újra Bon Jovit hallgatni például. Szerencsére a sok-sok nyilvánvaló hatást rejtő nóta hallgatása közben most kivételesen nem az jutott eszembe, hogy jaj, már megint egy ezeregyedik Livin' On A Prayert hallgatok meg hasonlók, hanem hogy okés az újrahasznosítás, nem szégyen a nyúlkálás és legalább működik is. Mert hogy a Not The End of the Road albumról sok minden elmondható, de hogy kifogásolható, unalmas, üresjáratos lenne, az egyáltalán nem. A maga laza ötven perces játékidejével egy teljes mértékben korrekt és nem utolsó sorban jó összeállítású, remekül megszólaló hallgatnivaló, amin nehéz azt a bizonyos rossz fogást megtalálni - talán az utolsó tételként odabiggyesztett, nagyon direkt ballada Scars nélkül még a maximum pontot is megadnám.

A megjelenés ellenére azt mondani erre a muzsikára, hogy tökös, talán kicsit fura lehet, pedig totál igaz. A gitárok húznak, az egész korongnak megvan a maga íve, lendülete és nagyon szépen vezetik le, sőt közben is úgy vannak elhelyezve a kvázi lassabb darabok, hogy ne üljön le a hangulat, sokkal inkább felemelően és pozitív töltettel hassanak a témák. A Good Life / Coming Home / Gone For Good hármas talán pont ezért is óriási kedvencem, de aki a tempósabb dalokért van oda, annak a programadó Only The Dead vagy a pimasz Yoko Ono (egy pofátlanul fülbemászó refrénnel) és a nettó Bon Jovi-s Defeat It is biztosan bejön majd. S ha már a hajlakkhuszárról megemlékeztem, ott van még a Voodoo Spell pluszban, ezekért szerintem az elmúlt húsz évben sírva tudtak volna könyörögni, miszerint ó, csak egy hasonlót sikerülne írni, már jók lennénk... De ők nem lettek, a Kissin' számára viszont úgy tűnik, ezek a témák csípőből jönnek, lazán és görcsmentesen tolják, ha pedig eddig nem lettek volna meg az amúgy kijáró nagy sikerek, most eleve nyitott kapukat döngetnek. Nekem ez a korong egy teljesen véletlenszerű meglepetés, pozitív csalódás volt és most már nagyobb bizalommal, kevesebb előítélettel fogom keresni a hasonlókat, lásd Crazy Lixx. No, ők is odatették rendesen az Anthem for Americával, érdemes csekkolni...

 

Kicsit úgy vagyok ezzel a lemezzel, mint Petőfi Sándor a feleségével, azaz nem igazán tudom, hogy minek is nevezzem. A viszonyunk meglehetősen baráti, ugyanis mióta először végigpörgött, már CD-n is megvettem és hallgatom rendszeresen, legalább két-három alkalommal le kell mennie hetente, különben hiányérzetem lenne valamilyen szinten. Lehet, hogy elfogult vagyok vele, mert nagyon komoly és mély személyes emlékek kötnek hozzá, igen, de ezt akkor sem tagadom vagy szégyellem. Annak ellenére, hogy maga a műfaj mára teljesen hidegen tudott hagyni, ezek a pasasok megmutatták, hogy habár nincs új a Nap alatt, lehet még nagyokat villantani itt egyes régi dallamok, ének- és gitártémák újrahasznosításával. Nem tudok rá kilenc pontnál kevesebbet adni még úgy sem, hogy a záró Scarsnál kevés nyálasabb balladát hallottam az elmúlt pár évben. Pedig nagyon kell az oda a végére, értem én, de nélküle is ugyanúgy tökéletes lenne számomra a cucc, mint egyébként. A tizenkettőből tizenegy dalba semmilyen szinten nem tudok belekötni és ez így is van jól. Remélem, a jövőben hasonló minőségű anyagokkal kényeztetnek majd el minket a fiúk és egy esetleges turnéval hazánkat is útba ejtik, bár ez a muzsika inkább a nagyobb stadionokba, arénákba való és nem kis klubokba, de nagyon kíváncsi lennék, hogy működik élőben a dolog. Kraft az van rendesen, tessék kihasználni!

Tracklista: 

01. Not the End of the Road
02. What Goes Up
03. Only the Dead
04. Yoko Ono
05. Good Life
06. Coming Home
07. Defeat It
08. No One Dies a Virgin
09. Gone for Good
10. All for Halleluja
11. Voodoo Spell
12. Scars

Értékelés: kilenc tubus hajlakk és kilenc adag szemfesték a tízből.  

Nem. Hiszem. El. Hogy mit is? Először azt, hogy az elmúlt huszonkét év úgy telt el a számomra, hogy még csak véletlenül sem vetemedtem arra, hogy Kornt hallgassak. Másodszor pedig azt, hogy egy szintén véletlenszerű felbukkanásnak, majd cirka fél óra tátott szájjal való bámulásnak köszönhetően megtaláltam azt a lemezt, aminél az elmúlt hónapban kevés nemzetközi újdonságot hallgattam többször. A kilenc dal mindegyike megtalálható a Spotify profilom top 50-es összesítőjében, napi szinten más és más dallamok ugranak be teljesen változatos időszakokban, nincs olyan pillanata, amit ne ismernék. Csupán 32 perc és 39 másodperc kellett hozzá, hogy beleszeressek. Igaz, hogy mást azóta sem mertem meghallgatni tőlük, csupán a japán kiadás bónuszát, de ezen a jövőben nem nagyon kívánok változtatni. Szeretném, ha nekem így maradna meg a zenekar, mert hasonló szintű belső megváltással nem nagyon találkoztam már rég, legalábbis zenei szempontból.

Borzasztó érdekes így hozzáállni valamihez, tudom. És lövésem sincs, milyen körülmények előzték meg a készítést - leszámítva persze a "csodás" vírusos időszakot -, mi inspirálta a szövegeket, a koncepciót, hogyan születtek a nóták, nem... mindez egy cseppet sem érdekel, ha tudom, hogy nekem mit ad az, amit hallgatok. Példának okáért egy Ray Luzier nevű dobost, akire mostantól minimum istenként tekintek, mert amiket itt leművel, az számomra példátlan. Tessék csak meghallgatni a Lost In The Grandeurt és rögtön meglesz, miről beszélek... Szóval nekem most egyáltalán nem az az elsődleges szempont, hogy a mögöttes vagy épp nyilvánvaló tartalmakat vadásszam, elemezzem a hangszeres és énekes teljesítményt vagy a stúdiómunkát - tényleg nem, mivel mindről csak elfogultan és szuperlatívuszokban tudnék nyilatkozni akkor is, ha több ponton felmerül a túlpolírozottság esete és inkább Love And Death-szerű az ügy, az meg ugyebár a PopKorn, ez sem zavar. Az a fajta erő, energia, amivel ezek a dalok megadják magukat, még ennyire rövid játékidő mellett is tökéletesen tetten érhető.

Képzeld el, hogy iszonyatosan feszült vagy. Nagyon rossz napod van, eleve bal lábbal keltél, és még a munkahelyre is úgy mész be, hogy már az ajtóból hallod, kollégáid az aktuális politikai helyzetet tárgyalják vagy éppen azt ecseteli egyikük, hogy a földönkívülieknek köszönhetjük az egyiptomi piramisokat. (Nem, nem Pataky Attilával dolgozom, pedig hajajj... ott aztán lennének sztorik.) És akkor szépen fogod magad, bedugod a fülest, megnyitod a Spotifyt, feldobja a Requiem című Korn-albumot, mint újdonság, te pedig elszánt vagy és kemény, úgy döntesz, teszel vele egy próbát. Minden egyes dalnál úgy érzed, a felgyülemlett lelki feszültség egyszerre áramlik ki belőled, a zaklatott verzék és hirtelen kibomló, óriási erejű, felszabadító refrének megtisztítanak, lenyűgöznek, másik dimenziókba rángatnak. Fogalmad sincs, kik állnak mögötte, még az arcuk sincs meg annyira, legfeljebb réges-régi poszterekről, egy másik dalukat sem ismered, de tudod, hogy amit éppen akkor hallasz, az jó. Mit jó? Tökéletes, napod addigi legjobb döntése és aligha lesz jobb már, leszámítva a szokásos esti beszélgetést a Pároddal, akinek egyből meg is mutatod a Lost in the Grandeurt azzal, hogy vajon mit szól hozzá - Ő sem volt kornos, soha a büdös életben, de tetszik neki. Kicsit túlzottan is éles a hangzás? Sok helyen inkább Love And Death? Nagyon is simulékony, már-már mézesen fülben ragadós pillanatokkal van tele? Kit érdekel, ha gyakorlatilag 720 fokban facsar egyet rajtad? Aztán elindítod újra és újra, ismétlődik a forgatás... Másnap délután bemész a MediaMarktba, megveszed a CD-t, miután Spotifyon, YouTube-on kb. huszonnégy alkalommal pörgetted le. A lemez is lefut hatszor-hétszer délután meg este, nem csoda... Eladtam volna a lelkemet egy olyan ördögnek, aki Madonnából pasit csinált, adott neki szakállat és valami olyan hangot, ami sátáni módon közel férkőzött hozzám? Lehet. Most élem meg a kétezres évek elejének nagy fellángolásait? Talán. Barátnőm aranyos reggeli ébresztő üzenetei mellett most már a Let the Dark Do the Rest is ott van velem hajnalok hajnalán? Igen. Elfogult lennék? Marhára, de nem érdekel - ami jó, az jó és kell, győződjetek meg róla Ti is!

Tracklista:

1.  Forgotten
2.  Let the Dark Do the Rest
3.  Start The Healing
4.  Lost in the Grandeur
5.  Disconnect
6.  Hopeless and Beaten
7.  Penance to Sorrow
8.  My Confession
9.  Worst Is on Its Way

Értékelés: tíz adag pattogatott kukorica a tízből. Meg a komplett lelkem.