Nálam az úgymond coming outolás egy egészen sajátos műfajjá nőtte ki magát az évek során: olvasás közben, zenehallgatás során, aztán a különféle ismertetők írásával újra és újra rájövök, hogy mennyi minden van bennem mélyen eltemetve, amiknek bizony kell a ráhatás, hogy előjöjjenek. Ha például nincs a Spotify kivételesen szimpatikusnak mondható ajánlósávja egy aktuális reggelen, talán soha nem vetem rá magam sem a Kissin' Dynamite, sem pedig a Korn új lemezeire. És mivel hiszek az írás terápiás jellegében, sebfelszakító és egyben -begyógyító erejében, nem félek bevallani azt sem, hogy akármennyire is ismertem fent említett bandák nevét, a munkásságuk óriási fehér folt volt előttem mindeddig. A nyolcvanas évek legszebb Bon Jovi/Whitesnake/Europe/Dokken/Skid Row hagyományait felelevenítő, alaposan kifestett szemű és feltupírozott hajú srácok esetében ez még talán annyira nem gáz, szerintem ők nálunk sincsenek annyira a köztudatban, mint a Kukoricások, szóval én nem bánom, jöhet a máglya, amiért eddig leélt huszonkét évem során soha nem fordult meg a fejemben, hogy Kornt hallgassak, most viszont valami... na jó, igazából minden megváltozott. Nemsokára azt is kitárgyalom, miért és hogyan.