Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A 2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7 inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt, ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb tételéről beszélhetünk?