Ezt hallgasd! - a 2022-es év rock/metal újdonságai (első rész: január-március)

Nem, ez egyáltalán nem áprilisi tréfa: már pontosan három hónap telt el az évből, úgyhogy pontosan ezért tökéletesen elérkezettnek láttam az időt arra, hogy először egy Spotify-lista, majd pedig egy hosszabb cikk erejéig összegyűjtsem 2022 első három hónapjának figyelemre méltó hazai és külföldi rock/metal újdonságait. Szerepelnek a gyűjteményben olyan előadók és dalok is, akiket-amiket komplett albumaik révén már korábban bemutattam, akadnak megjelenés előtt álló nagylemezek előfutárai és valamiért hosszabb távra beragadt-beakadt számok is, amiknek törzsanyagait nem feltétlenül hallgatom gyakran egészben, viszont ez az egy-egy darab kifejezetten kedvenc lett. A műfajok pedig? Nos, igen változatos a paletta: thrash metaltól fiatalos metalcore-on át powerig itt aztán tényleg minden van, s kicsit még a Judas Priest szintis korszaka is megidéződik - összességében inkább oldottabb a zenei világ, szóval ne várjatok minden második pillanatban vad durvulásokat, ez most nem az a hely. Kíváncsi leszek, ki és milyen szinten találja meg a saját favoritjait vagy éppen avat új kedvenceket, tartsatok hát velem!

Márciusi lemezajánló #2 - A klérus üzenete: popcirkuszt mindenkinek! | Ghost: Impera (Loma Vista Recordings, 2022)

Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A 2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7 inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt, ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb tételéről beszélhetünk?