[Lemezajánló] Tom hitvallása - Evergrey: A Heartless Portrait (The Orphean Testament) /Napalm Records, 2022/

Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy Tom S. Englund, az Evergrey frontembere a svéd Köteles Leander: fáradhatatlan zenekari motor kiapadhatatlan kreatív energiákkal. Eddig mondjuk nem volt jellemző a zenekarra, hogy egymást követő években jelentessenek meg új albumot, de hát a kényszerű bezártság és turnéhiány hozta magával a friss témák születését. 2021 elején jelent meg az eddigi legsikeresebbnek bizonyuló anyaguk, Escape of the Phoenix címmel és mivel nem tudták megjáratni a nagyközönség előtt, babérjaikat mellőzve fogtak friss témák írásába - először ötven, majd húsz témát farigcsáltak a stúdióban, végül a legjobbnak bizonyuló tíz darabot fogták és dobták be saját üstjükbe, hogy kiforrhasson a nemrégiben megjelent A Heartless Portrait: The Orphean Testament albumra. A rejtélyes kliptrilógiával felvezetett anyagnak minden esélye megvan arra, hogy - ezúttal új kiadónál megjelentetve - egy másik szintre emelje az egyébként is definitív északi, dramatikus prog/power csapatot, akik az ősz folyamán hazánkba is ellátogatnak. Bár soha nem titkoltam, hogy elfogult rajongója vagyok a csapatnak, az tény és való, hogy Főhősünk, azaz az énekes-zenekarvezető-gitáros-mindenes Tom előszeretettel fullad bele a saját költészetébe és képes sokszor olyan sűrű sorokat írni, hogy stúdióban sem lehet kiénekelni, hallgatóként pedig igen csak résen kell lenni, ha érteni szeretnénk a mondanivalót...

Márciusi lemezajánló #5 - A hibák ellenére is király! | Evergrey: Live Before The Aftermath / Live In Gothenburg (AFM Records, 2022)

 

Ha megkérdeznék, melyik volt az elmúlt hónapban általam legtöbbet hallgatott előadó - legalábbis a Spotify monitora szerint -, akkor minden bizonnyal az Evergrey lenne a befutó. Mostanában egyre jobban rákattantam ugyanis a májusban új stúdióalbummal előrukkoló svéd progmetalosok all-time munkássgára, aminek behatóbb megismerésére ez a két hónappal ezelőtt napvilágot látott 2CD+BluRay formátumú kiadvány is tökéletes ugródeszka lehet a szűzfülű 'greyeseknek. Ahogy annak ilyenkor lennie kell, egyszerre válogattak frissebb nótákat és örökös koncertkedvenceket, valamint bújtatott kincseket is előhúztak a tarsolyból, a végeredmény pedig majd' két óra tömény, de végig rendkívül hangulatos és izmos megszólalású, remekül felépített addigi életmű-összegzés, ami a King of Errorsra utalva akár úgy is leírható lenne, hogy a hibái ellenére is király.

Márciusi lemezajánló #2 - A klérus üzenete: popcirkuszt mindenkinek! | Ghost: Impera (Loma Vista Recordings, 2022)

Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A 2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7 inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt, ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb tételéről beszélhetünk?

Márciusi lemezajánló #1 - Olvasd össze a címeket! | Archaic: The Endgame Protocol (H-Music Hungary, 2022)

Gyakran vannak olyan itthoni megjelenésű lemezek, kellő profizmussal és elhivatottsággal rendelkező zenekarok, akikre lazán rámondjuk, hogy amit csinálnak, az igenis nemzetközi színvonalú, tessék próbálkozni Amerikában, Németországban, ott ezerrel kajálnák a teljesítményüket - Magyarországon ugyanis az underground fogalma nagyon is szó szerint értendő, ha valakinek onnan sikerül kitörni, az felér egy kisebb csodával. Thrash metallal nyilván nehéz eladnia magát az embernek, erre még az angol nyelv is rápakol egy lapáttal és akkor a több, mint egy évtizedben folyamatosan dinamikus változásokon áteső zeneipart nem is említettem… (Fizikai hordozók lezüllesztése, streaming előtérbe kerülése és persze az immáron két éve örök vesszőparipa, a “drága” pandémia, stb.)

We Butter the Bread with Butter - Das Album (2021)

  2019-ben ismerkedtem meg a zenekarral, köszönhetően a Youtube véletlenszerűen összeválogatott lejátszási listájának. A Dreh auf! azóta számtalan alkalommal szólt már a fejhallgatómból, igyekszem a munkásságukat figyelemmel kísérni, ám a még tavaly szeptemberben megjelent albumuk teljesen kimaradt számomra. Kíváncsian ültem le meghallgatni, érdekelt mivel rukkolt elő a német duó.

AFM Records, 2021, 13 szám (Kép forrása: Spotify)

 

[Zene + könyv] Rudán Joe: Feketén fehéren (H-Music) + Rudán József-Szentesi Zöldi László: Rudán Joe (magánkiadás)

 

„Legyen egy másik történet a lapon,
legyen a könyvben ember, és ha hagyom,
vigyen a mélybe engem is a varázs,
a tűzben égjek, égessen a parázs…”
(Tiffán Zsolt – Rudán Joe – Palancsa Gábor: Nibiru)

A jelen bejegyzés írása közben döbbentem rá arra, hogy több évnyi blogos előélet, rengeteg meghallgatott album és elolvasott könyvoldal után is irtó nehéz tud lenni egy olyan szöveg megformálása, amiben központi szerepet játszik az ember egyik kedvence. Még véletlenül sem az okozza a legnagyobb problémát (már ha ez egyáltalán probléma egy ilyen szenvedéllyel űzött hobbi esetében), hogy egyszerre kell egy új lemezről és könyvről beszélnem valahogyan – majd csak sikerül normálisan, elfogultság nélkül –, hanem annak ténye, hogy a főszereplő mindkét esetben Rudán Joe, aki számomra az igazi és egyetlen magyar rockhang, A Torok. Tizenhat évesen, a Pokolgép Adj új erőt albumát meghallva olyan minőségbeli szintlépést éreztem minden létező szempontból a Kalapács-korszak anyagaihoz képest, hogy szinte földre hullt az állam. (A vérbeli, „true” metalból már rég kinőttem és sokkal inkább a komplexebb, technikásabb és agyalósabb zenékre álltam rá, azért ez még mindig ott van a kedvencek között és kétségtelenül a legjobb hazai metalalbumnak tartom.) Más kérdés, hogy az egy évvel későbbi Vedd el, ami jár! mostanra sem tudott közel kerülni hozzám… Lássuk be, azért nagyon más a kettő – nekem legalábbis – és ha választani kell, akkor bizony a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll albumának borítójára hajazó külsővel megjelent ’91-es anyag az igazi reveláció. Ez volt az a korong, aminek segítségével a Coda elnevezésű zenekarával kisebb-nagyobb sikereket elérő pécsi srác végre kitörhetett a másodvonalból és országos ismertségre tehetett szert, ráadásul rögtön egy vezető metalzenekar frontján. Harminc éve van tehát igazán a fősodorban Joe, aki évek óta emlegette – így lassan szállóigévé is vált a gondolat és szerintem sokan el is temettük az ötletet –, hogy idővel megírja memoárját, lévén érdemes lenne és hát alaposan dokumentálta a múltat, ráadásul remek írói vénával és mesélőkészséggel áldotta meg az Ég. A 2021-es év végén megjelent harmadik szólóalbumának megjelenése tökéletes apropót szolgáltatott arra, hogy végre ez a tényleg több éve várt kötet is napvilágot lásson. Dupla bemutató következik hát, tessék kapaszkodni!