A Salvus az egyik kedvenc magyar zenekarom.
Biztos vagyok benne, hogy az Archaic soraiban is muzsikáló Erdélyi Péter, valamint azonnal megjegyezhető, karakteres énekhangú Pötörke Zoltán frontember nevével-arcával leginkább fémjelezhető banda egyike azon kevés hazai, magyar nyelven metalzenét játszó csapatoknak, akik hamar a fülben ragadó (és nem túlzottan populárisra vett) témákat játszanak, kifogástalanul egyensúlyoznak a durvább témákat szellősebb-dallamosakkal váltogató, egyedi zenei világukban, szövegeik pedig kifinomultak, intelligensek, ráadásul kritikai éllel is rendelkeznek. Utóbbi pedig egyáltalán nem nyílt, arcba mászóan direkt módon jelenik meg, sokkal inkább úgy, mint a költészetben: csodálatos metaforák, szívet-elmét-szemet-fület megnyitó allegóriák sorakoznak dalaikban, én pedig talán azért is szeretem Zoli verseit, mert akárhogy kapcsolódhatok hozzájuk.
Eddig is megvoltak a bármikor bevethető, agyonjátszott kedvenceim tőlük (a Hazavár, a Beszél a bölcs, a Koszorút fejekre, a Festékre vászon, a Méltatlanok jutalma, az Erdő meg a Késve gyászoló és akkor a 2012-es Metamorf kislemez remek feldolgozásait nem is említettem), de most, hogy a jobbnál jobb klipes kislemezdalok - mínusz Túl az Óperencián - után egyben hallhatom az ötödik, Szabad szemmel címre keresztelt album dalait, nehezen tudnék egy új instant favoritot választani.
