Ez a cikk megjelent Dörgő Sándor LOMTÁR c. Substack hírlevelében is.
Gyerekkoromban imádtam a Magyar népmesék című sorozatot. Volt benne valami nagyon egyedi, nagyon különleges, valami olyasmi, ami közel állt a szívemhez. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy mit éreztem, de most az Ördögpörkölt befejezésével úgy érzem képes vagyok rá.
Ezen történetek után úgy érzem, hogy otthon vagyok.
Talán giccsesnek tűnhet először ez a gondolat, de pont emiatt érdemes róla beszélni, illetve arról, hogy sok szerző miért fél olyan témákhoz nyúlni, mint a magyar népi hiedelemvilág, vagy egész egyszerűen miért fél itthoni környezetbe helyezni a történetét. De mielőtt ebbe belevágnánk, szükségesnek érzek egy rövid laudációt intézni a jelen cikket inspiráló képregényhez.
Az Ördögpörkölt Kálmán Áron keze munkáját dícséri és az Empyreum kiadó gondozásában jelent meg és egy ismerősi ajánlás után, teljesen véletlenül jutott hozzám. Mivel a kiadó által megjelentetett köteteket már ismertem, így egy rövidke hezitálás után már a kosaramban is landolt.
Lehet csak én fáradtam bele abba, hogy a magyar kötődésű történeteket egyből sovinisztának, gyerekesnek, esetleg kínosnak bélyegzik az emberek (tisztelet a kivételnek) vagy egyszerűen az Ördögpörkölt letisztult igényessége fogott meg, de azon kaptam magam, hogy szinte falom az oldalakat és közben átkozottul jól szórakozom.
A történet a magyar hiedelemvilág egy méltatlanul elhanyagolt szegletében, a szegedi boszorkánység témája körül forog, néhol klasszikus (de mégis a magyar folklórba passzoló) fantasy elemekkel. Vannak itt táltos paripák, garabonciás diákok és a magyar történelem színes szagos legendás alakjaiból is bőven. A két főszereplő dialógusai kacagtatóak és sosem törik meg az illúziót, hogy mi most tényleg a XVIII. század derekán az Alföld napsütötte rónáin barangolunk. Egyszerűen csodásan működik az egész, fantasztikusak a rajzok és fantasztikus a történet is.
Ahogy letettem a kiadványt, rögtön felmerült bennem a kérdés;
miért nincs több ilyen?
Szegeden születtem, ott töltöttem a gyerekkoromat és ott is jártam egyetemre. Ismerem a környéket, mint a tenyeremet, még a helytörténeti ismereteim is minimum kielégítő szinten vannak, de az Ördögpörkölt ébresztett rá arra, hogy ezt a tudást és ezt az emlékezetet ápolni és őrizni kell. Nem kell minden nagy epikus sztorinak külföldön vagy a tengerentúlon játszódnia, ha egy nagyívű fantasztikus történet minden alkotórésze itt hever a lábunk előtt. Csak le kell hajolni értük és fel kell venni őket
Miért ne íródhatnának nagy fantasy regények a polgárosodó Magyarországról, vagy disztópikus cyberpunk Diósgyőrről? Miért érezzük azt, hogy ez nem lehet elég az olvasónak? A nyugati kultúra kétségkívül leuralta a szórakoztató irodalmat, de úgy gondolom, hogy itt az ideje, hogy visszavegyük a gyeplőt, ahogy tették azt az Ördögpörkölt főszereplői is.
Ki merem jelenteni, hogy a nyelv, önmagában nem jelent semmit. Az, hogy magyarul olvasunk történeteket, még nem teremt közösségeket, ellentétben a történetekkel. Nagy rajongója vagyok a homo narrans, azaz a mesélő ember antropológiai koncepciójának, aminek az általam kibővített fogalmába az is beletartozik, hogy egy kultúra fő kohéziós forrása a közösen vállalt mitológia, spiritualitás és képzelet összessége, amit mesékben, történetekben adunk át egymásnak. Ez ad tartalmat a kommunikációnknak és végső soron a nyelvünknek is.
Az Ördögpörkölt varázslatosan kapcsolja össze a múlt magyarságát a modern olvasókkal. Utat nyit, hogy megismerjük miért is lettünk olyanok, amilyenek és leporolja azt a kollektív emlékezetet, amivel az egészséges nemzettudatunk fejlődhet és virágozhat.
Miért fontos ez? Mert itt élünk, egymás szomszédságában, ha akarjuk, ha nem, sorsközösségben. A neveltetésünkben, az emlékeinkben minden ellentét ellenére annyi közös van, amit bűn lenne parlagon hagyni és ezen törekvésben a magyar szerzőknek kulcsszerepe lehet.
Egy felkapott szépíró nemrégiben azt mondta, hogy a szerzőknek, ma már többek között prófétának is kell lenniük, ami szerintem a legnagyobb tévedés. Nem a rejtett igazságot vagy valamilyen megvilágosodott tudást kell átadni az olvasóknak íróként, hanem továbbörökíteni azokat a történeteket, amik jelentenek valamit. Elmesélni azokat újra és újra, hogy közösségeket teremtsünk a mesék által, aminek a középpontjában nem mi állunk, hanem a tudás, amit meg akarunk menteni, legyen az magyar, lengyel, ír vagy német. De tegyük fel magunknak a kérdést; ki lenne a legalkalmasabb a magyar hiedelemvilág megőrzésére, ha nem egy magyar szerző?
A címre visszatérve, már sejthetitek a választ. Magyar történeteket írni/olvasni/rajzolni/rendezni szerintem végelenül menő. És ki tudja? A XXI. század Tolkienje, lehet olyan valaki lesz, aki a szegedi boszorkányok legendájából merít majd ihletet, mert e kis országban bőven vannak történetek, amiket megéri elmesélni.
Dörgő Sándor