Értékelés - Dacre Stoker, J. D. Barker: Dracul

 

 Miután olvastam a Drakulát és megismerkedtem J. D. Barker 4MGY trilógiájával, egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom ezt a könyvet.
Nem igazán tudom, hogyan álljak hozzá a történethez. Előzmény ez? Vagy fan-fiction? Nem tudom hová sorolni, ahogy azt sem tudom, milyen szempontok alapján értékeljem.
Tény, hogy rendkívül nagy munka van mögötte. A Drakula történetét átemelni Bram Stoker életébe az összes életrajzi adat felhasználásával: fantasztikus írói bravúr. Azt, hogy mindezt J. D. Barker követhette el, az egyik legjobb döntés volt, amit hozhattak.
A színvonal hullámzó, akárcsak az eredetiben, a történet néhol pattanásig feszült, néhol csalódást keltően eseménytelen, akárcsak az eredetiben. Barker még a hangulatot is eltalálta és a kor konvencióit is nagyon szépen bemutatta.
A történetről igyekszem egy szót sem szólni, bár voltak olyan rejtélyek, amelyeknek a megoldását olvasva azért maradt bennem hiányérzet.
Ha viszont a nagy egészet nézzük, ismerve az eredeti történetet, megtoldva a Dracul zseniális utolsó fejezetével, hozzávéve a könyv végén összefoglalt háttérinfókat Stoker életéről és a Drakula kiadásának viszontagságairól, összességében erőteljes hatást képes gyakorolni a misztikumra fogékony olvasókra.
Barker továbbra is a legújabb kedvenc íróm, aki a tehetségét ezzel a művel is bizonyította számomra annak ellenére, hogy nem lett tökéletes.

Totti

Értékelés - Bram Stoker: Drakula

 

Ha ez tényleg minden modern vámpírtörténetnek az alapja, inspirálója, akkor ennek viseli minden szépségét és hibáját.
Sokszor elgondolkodom azon, vajon mi az oka annak, hogy amit ma kreatív írásnak neveznek és egyetemeken, tanfolyamokon oktatnak, az valaha az írók vérében volt. Olvasva ezt a történetet, úgy éreztem, Stokernek egyáltalán nem esett nehezére olyat és úgy írni, hogy az tartalmilag és formailag is kifogástalan legyen. Talán akkoriban nagyobb tehetségek születtek, talán manapság többen írnak polgári munka mellett, vagy csak többen hiszik magukat írónak akkor is, ha semmi mondanivalójuk vagy tehetségük.
A történet számomra két, szinte élesen elkülönülő részre oszlott. Tartalmilag és minőségileg is. A könyv első fele elvarázsolt, olyan ridegen és ellentmondást nem tűrően tálalta a szörnyűségeket és a rájuk adott természetfeletti válaszokat, hogy kénytelen voltam elismerni, ezt még a következő száz év műveiben sem láttam ilyen puritán módon, minden hatásvadászattól mentesen megjeleníteni. Amint lezárult ez a rész, azonnal éreztem, hogy elkezdődött a végjáték. Pedig még csak a könyv felénél tartottam. Ám ami az első rész erénye volt, az vált a második rész legnagyobb hibájává: a terjengősség. Míg az izgalmas történéseket gazdagították a szépirodalmi szintű körmondatok, főleg Van Helsing szájából, addig a lassú, elhúzódó végjáték alatt ezek szinte öncélúvá váltak.
A végén inkább vártam volna kicsit hátasvadászabb befejezést, de addigra a történet kissé kiüresedett. Talán jobban örültem volna, ha Drakula a fegyvertárát hőseink ellen is felhasználja. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy elolvastam. Jöhet a Dracul!

 Totti