Ha ez tényleg minden modern vámpírtörténetnek az alapja, inspirálója, akkor ennek viseli minden szépségét és hibáját.
Sokszor elgondolkodom azon, vajon mi az oka annak, hogy amit ma
kreatív írásnak neveznek és egyetemeken, tanfolyamokon oktatnak, az
valaha az írók vérében volt. Olvasva ezt a történetet, úgy éreztem,
Stokernek egyáltalán nem esett nehezére olyat és úgy írni, hogy az
tartalmilag és formailag is kifogástalan legyen. Talán akkoriban nagyobb
tehetségek születtek, talán manapság többen írnak polgári munka
mellett, vagy csak többen hiszik magukat írónak akkor is, ha semmi
mondanivalójuk vagy tehetségük.
A történet számomra két, szinte élesen elkülönülő részre oszlott.
Tartalmilag és minőségileg is. A könyv első fele elvarázsolt, olyan
ridegen és ellentmondást nem tűrően tálalta a szörnyűségeket és a rájuk
adott természetfeletti válaszokat, hogy kénytelen voltam elismerni, ezt
még a következő száz év műveiben sem láttam ilyen puritán módon, minden
hatásvadászattól mentesen megjeleníteni. Amint lezárult ez a rész,
azonnal éreztem, hogy elkezdődött a végjáték. Pedig még csak a könyv
felénél tartottam. Ám ami az első rész erénye volt, az vált a második
rész legnagyobb hibájává: a terjengősség. Míg az izgalmas történéseket
gazdagították a szépirodalmi szintű körmondatok, főleg Van Helsing
szájából, addig a lassú, elhúzódó végjáték alatt ezek szinte öncélúvá
váltak.
A végén inkább vártam volna kicsit hátasvadászabb befejezést, de
addigra a történet kissé kiüresedett. Talán jobban örültem volna, ha
Drakula a fegyvertárát hőseink ellen is felhasználja. Ettől függetlenül
nem bántam meg, hogy elolvastam. Jöhet a Dracul!
Totti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!