Ahogy olvastam, csak az járt a fejemben, hogyan tört darabokra Meg és Susan világképe. Szeretetteljes családban nevelkedtek, megkapták a szüleiktől a legtöbbet, amit gyerek kaphat. De a szülők meghaltak autóbalesetben, ők pedig a távoli rokonhoz kerültek. Talán soha el sem képzelték, hogy létezhet ez a fajta kegyetlenség, a másik érzelmei iránti teljes közöny, az élet értékének abszolút semmibe vétele, amelyet aztán Ruth-nál megtapasztaltak. Nincs annál szörnyűbb dolog egy gyerek számára, mint ha attól az embertől kell rettegnie, akitől a biztonságot várná.
Ahogy halljuk őket megszólalni, de főleg Meget, aki meg van róla győződve, hogy itt utálják őket, látjuk, hogy kényszeresen keresik az okát annak, hogy miért bánnak így velük. Mert a semmiért ezek a dolgok nem történetnek meg. Pedig mindannak, ami a könyv lapjain történik, valójában nincs racionális oka. És ez benne az egyik legijesztőbb.
Ruth beteg, zavaros elméjének szüleménye mindaz a kitalált ok, amiért büntet, és amiért undorító módon bevonja a többi gyereket is a büntetésbe. A könyv vége felé már el kellett távolodnom a történettől. Mindazt, ami a könyvolvasást élménnyé teszi, az azonosulást, a közelséget, belehelyezkedést meg kellett tagadnom, mert már nem bírta a lelkem elviselni azt, hogy ezek a dolgok akár csak kitalált szereplőkkel is, de megtörténnek.
Nem tudom, szándékos-e, de van egyfajta tisztító ereje annak, hogy míg a szenvedést, az erőszakot a szeretetlenség okozza, a végső menekvést a szeretet, a törődés és az odafigyelés hozza el.
Egyik pillanatban azt érzem, nem kívánom senkinek, hogy elolvassa ezt a könyvet, a másikban viszont azt, hogy olvassa el mindenki. Lássa mindenki, mik történhetnek meg a szomszédban akkor is, ha behunyjuk a szemünket vagy nem nézünk oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!