[Értékelés] Adrian Tchaikovsky: A pusztulás gyermekei

Az utóbbi időben kicsit nehezebben veszem rá magam hosszabb könyvekre, kisregényeket olvastam inkább. A pusztulás gyermekei viszont nagyon piszkálta a fantáziám, kíváncsi voltam, hogy Tchaikovsky mit tud kihozni Az idő gyermekei (értékelésem róla itt) folytatásában, tud-e valami újat, meglepőt nyújtani. Lássuk sikerült-e! :) 

Fumax Kiadó, 2019, 592 oldal, keménytáblás

Az első kötethez hasonlóan ez is nagyon igényes lett, a piros szín remek választás. Mint láthatjátok, csinos könyvjelzője is van, ami szerencsére nem foszlott el hamar, mint más kiadók könyveinél. Belül van még egy kis meglepetés, egészen lenyűgőző a grafika:

Őszinte leszek, maga a beltartalom már nem tetszett annyira. A történet két szálon fut, a múltban és a jelenben. Előbbiben egy terraformáló hajó, az Aegeant és legénységét ismerhetjük meg közelebbről. Felfedeznek egy bolygót, ahol már van élet, de semmi eddig tapasztalthoz nem hasonlítóak, értelemszerűen felkelti az érdeklődésüket, leginkább a főparancsnokét, Yusuf Baltielét. Jelentős szereplő még ennél a résznél Disra Senkovi, a magának való tudós, aki közben polipjaival és a Rus-Califi vírussal kísérletezik, hogy értelmes lényeket tudjon majd használni a terraformáláshoz. Egyikük sem sejti még, milyen veszélyek várnak rájuk... 

A jelenben már ismerős "arcok" fognak visszaköszönni, többek között Helena, Portia, Viola, Bianca, és Fabian. A portidák (igen, itt már így nevezik őket, nem emlékszem, hogy az első részben így szólitották őket) és emberek békében élnek a Kern Világán, míg egy nap jelet fognak messziről, és kutatóexpedíciót indítanak a Voyager fedélzetén. (Erről mindig a Star Trek: Voyager fog eszembe jutni, szerintem majdnem minden részt láttam, mérhetetlenül imádtam.) Nem nagyon szeretnék spoilerezni, de a múltban történt dolgokkal összefüggésben nem egy sima kirándulás részesei lesznek a jel forrásához közeledve... 

Tchaikovsky ötletei, fantáziája és történetvezetése továbbra is figyelemre méltó, viszont ebben a részben többször, főleg a mű közepén egyszerűen már túl sok a leírás, a feleslegesnek tűnő közjáték. Emiatt sajnos nem tudtam vele olyan tempóban haladni, mint szerettem volna, egyben kicsit meg is értettem, hogy Totti miért nem szerette már Az idő gyermekeit sem. Amennyiben nem vagyunk fogékonyak az ilyenekre, elég hamar érdektelenné tud válni az ember számára. Szerencsére itt is működik a múlt és a jelen egymás melletti "futtatása", nem csapongó. A történet sötétebbnek hatott ebben a kötetben, nekem ez kifejezetten tetszett, illettek bizonyos részek komolyságához. Karakterügyileg hellyel-közzel rendben vagyunk, mondjuk Baltiel kifejezetten idegesített, még akkor is, ha egyes dolgokban teljesen együttéreztem vele. Ha kedvencet kellene megneveznem, gondban lennék, Senkovi és Meshner ugyanannyira kiemelkedett számomra a többiek közül, mindketten szuperek a 'meg nem értett tudós' szerepében. Meglepetéssel szolgált még Kern "másolatának másolatának a másolata", ha elolvassátok a könyvet, érteni fogjátok, hogy miért. ;) 

Összegezve: sajnos a második rész nem ér az első nyomába, az elég magasra tette a lécet. Öröm az ürömben, hogy nem egy, az első kötet vázára épült sztorit kapunk, bár feltűnhet, hogy azért merít belőle. Az epilógus természetesen nyitott marad, így elképzelhető lehetne egy harmadik rész is, de szerintem jobban járna mindenki, ha ezzel az etappal lezárulna ez a nagy kaland. :) 

BenGa