– Könyvben még soha nem találkoztam stílusparódiával, de ahogy utánaolvastam, ez egy létező műfaj, van néhány nevesebb művelője. Filmben már láttam hasonlót, pl. az Űrgolyhókat, a Sziki-szökevényt vagy akár az Airplane-t. Aki ismeri ezeket, az tudja, hogy eléggé “súlyos” művek, fárasztó kétértelmű poénokkal és az eredeti történet jellemző vonásainak groteszk eltúlzásával. A kiparodizált elemeken túl azonban a történet nem ad akkora plusz elményt, amitől ezek a filmek önmagukban is emlékezetessé válhatnának. Ez a bajom ezzel a könyvvel is. Szeretem Kőhalmi humorát, ő az egyike azon kevés magyar stand-uposnak, aki állandó magas színvonalat képvisel. Rendkívül intelligens a humora, és változatosak a történetei, de ezek önmagukban még nem jelentik azt, hogy íróként is megállja a helyét. A stand-up comedy egyik fontos jellemzője szerintem, hogy nem köt le túlságosan, rövid anekdotákból építkezik, amikbe bele is lehet csempészni extra poénokat és amiket gyorsan le is lehet zárni egy-egy poénnal. Nem az erős koncentráció a lényege, hanem az ellazulás. Egy könyvben ez pont fordítva van. Ahogy olvastam a könyvet, egyre inkább éreztem, hogy Kőhalmi alárendeli a történetet is az abszurd poénoknak. Ennek köszönhetően hallgat ki revütáncosokat, féllábúakat, katonákat és orvosokat is, akik képesek lehetnek hátrafelé síelni. Ellazulás helyett kezdtem elveszteni a fonalat. Amikor aztán ezt az abszurd kihallgatás-sorozatot megspékelte azzal, hogy már komolyan is kellett venni a gyanúsítottak körét, és figyelni kellett egyik-másik szereplőre, kezdett a fejemben teljes káosz uralkodni. Kezdtem érteni, miért ilyen rossz ennek a könyvnek az érté…
