[Novella] borgőz és Pánikroham

Borgőz

  Az arcomat csak a monitor fénye világítja meg, de most nem is vágyom többre. Orromból ömlik a füst, ha elfeledném emberi mivoltomat, akár gyárkéménynek is képzelhetném magam. A poharam felé nyúlok, próbálnám enyhíteni a dohány okozta karcokat a torkomban, amikor észreveszlek az ajtó előtt. Azt hittem elég világosan megbeszéltük, nem szeretnélek látni. Ennek ellenére megint ölembe veted magad és a hajamba túrsz…

  Kár lenne tagadnom, hogy vonzó voltál már az első pillanattól kezdve. Szerettem, ahogy gyorsan kikapcsoltál, hamar elfelejtettem az aktuális problémáim és átadhattam magam a féktelenségnek. Reggelre viszont mindig eltűntél, csak az ürességet hagytad magad után, na meg azt a kurva fejfájást, amit egyre nehezebben viselek. Ezektől függetlenül este mindig visszatértem az oltárodhoz és áldoztam, hogy pár órára megint magam mellett tudhassalak. Élvezted a szituációt, örömmel facsartál ki az utolsó cseppig, én pedig üres tekintettel asszisztáltam a pusztításhoz.

 Talán egy hónap telt el így, teljesen rabod lettem, napjaimat nem tudtam elképzelni nélküled. Aztán a semmiből felbukkant Ő és rájöttem, nem kell a te módszered ahhoz, hogy ne érezzem magam oly kutyául ebben a szürkeségben. Persze tiltakoztál, nem létező álmokra hivatkoztál; belül egy részem bólogatott hamis állításaid hallatán, de igyekeztem erőt venni magamon. Ha választanom kell kettőtök közül, az általa kínált mindennapok tartósabbak és hosszabb távon nem az életemmel kell fizetnem értük. Örömmel pakoltam ki a cuccaid és adtam át magam Neki. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem remegtem érted olykor, de átsegített a nehezebbjén, úgy éreztem, még az írmagod se hagyta meg… Mit éreztél meg rajtam, hogy azt gondoltad, megpróbálhatjuk újra a dolgot? Aláírom, nem olyan egyszerű, ahogy azt naivan elképzeltem, de nem cserélném el a vele töltött időt senkire és semmire.

  Úgyhogy kérlek, ne bújj hozzám, ne várd, hogy csillogó szemekkel érted rimánkodjak… Az Ő varázsa erősebb, mint a tiéd valaha is volt.

 

Pánikroham

 Már a fogmosásnál érzed, hogy ez most nem lesz rendben. A levegőt nehezen veszed, a gondolataid csak akörül forognak, hogy el ne ájulj (pedig soha a büdös életben nem ájultál el…).

 Szédelegve lépsz ki az ajtón, a dohányboltban cigin kívül még valami cukros szart is kérsz, hátha csak az a baj, hogy lement a cukrod. Meggyújtod a cigit, a harmadik slukk után azt érzed, hogy soha többet nem gyújtasz rá inkább, a következő sarkon elpöckölöd, törtetsz tovább a megálló felé.

 Az orrodon keresztül hosszan be, picit bent tartod, majd a szádon ki. Megcsinálod egy párszor, kicsit megnyugszol, de inkább írsz neki, hogy nem vagy jól (ugye rá se akarod a frászt hozni…). Az üdítő elfogyott, a levegő ugyanúgy nem jön könnyebben, idegesen a facebook-ot pörgeted, hátha az leköt. Végre a kurva villamos is megérkezik, gyöngyöző homlokkal felszállsz, ülőhely nincs, de le se ülnél, mert a fene se tudja, ki ült ott előtte. Az orrodon keresztül hosszan be, picit bent tartod, majd a szádon ki…

 Blaha, elvileg ma 21 fokot mondtak, de a napon megint lehet vagy 26. Levegő sehol, az emberek sokasága egyre inkább feszélyez, a gyöngyözés kezd lassan egy vízeséshez hasonlítani. Beállsz a megállóba, párszor megcsináltad már, és hé, nem lesz semmi baj (Aha…). Belebújsz a telefonodba, a 4-6-os hulladék heringmódban érkezik, felszállsz… És valami elpattan. A hasad felbugyog, a torkod összeszorul, itt már a mély levegő se segít, a lábaid elgyengülnek, és ha nem szállsz le a következőnél, soha többé nem szállsz le sehol. Teljes pánikban rontasz le, a cigi persze a második mozdulatod, miután megírtad neki, hogy mi történt (persze emiatt is marod magad, nehogy könnyebb legyen…). Ahogy sétálsz vissza a Blahára, mintha mindenki Téged bámulna, a víz már patakokban ömlik rólad, kínosan ügyelsz, hogy egyenesen menj, de legszívesebben elterülnél egy félreeső utcában. Az orrodon keresztül hosszan be, picit bent tartod, majd a szádon ki…

 Visszaérsz a megállóba, veszel még egy dobozos valamit, elindulsz gyalog, az a biztos. Szinte teleportálsz, kb 5 perc alatt leérsz a Telekire. Közben nem győzöl bocsánatot kérni Tőle… Már csak 3 perc és hazaérsz. Vagyis 3 perc lenne, ha megint nem törne rád a fojtogatás, mintha valaki a mellkasodon ülne, és a hörgőid szorítaná. Megint elfogyott a lötty, muszáj bemenned valahová, különben nem bírod ki hazáig. Bájvigyor a kisboltossal, $@!% nem érdekel a nyűgje, de elviseled, csak adja már a vizet, amit kértél. Az orrodon keresztül hosszan be, picit bent tartod, majd a szádon ki…

 Másfél perc. Hazaérsz. És hirtelen vége. Mint egy rémálom, ami kelés után egyből eltűnik. De ez mélyebben marad benned, mint egy műtét hege…