[Lemezajánló] Tom hitvallása - Evergrey: A Heartless Portrait (The Orphean Testament) /Napalm Records, 2022/

Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy Tom S. Englund, az Evergrey frontembere a svéd Köteles Leander: fáradhatatlan zenekari motor kiapadhatatlan kreatív energiákkal. Eddig mondjuk nem volt jellemző a zenekarra, hogy egymást követő években jelentessenek meg új albumot, de hát a kényszerű bezártság és turnéhiány hozta magával a friss témák születését. 2021 elején jelent meg az eddigi legsikeresebbnek bizonyuló anyaguk, Escape of the Phoenix címmel és mivel nem tudták megjáratni a nagyközönség előtt, babérjaikat mellőzve fogtak friss témák írásába - először ötven, majd húsz témát farigcsáltak a stúdióban, végül a legjobbnak bizonyuló tíz darabot fogták és dobták be saját üstjükbe, hogy kiforrhasson a nemrégiben megjelent A Heartless Portrait: The Orphean Testament albumra. A rejtélyes kliptrilógiával felvezetett anyagnak minden esélye megvan arra, hogy - ezúttal új kiadónál megjelentetve - egy másik szintre emelje az egyébként is definitív északi, dramatikus prog/power csapatot, akik az ősz folyamán hazánkba is ellátogatnak. Bár soha nem titkoltam, hogy elfogult rajongója vagyok a csapatnak, az tény és való, hogy Főhősünk, azaz az énekes-zenekarvezető-gitáros-mindenes Tom előszeretettel fullad bele a saját költészetébe és képes sokszor olyan sűrű sorokat írni, hogy stúdióban sem lehet kiénekelni, hallgatóként pedig igen csak résen kell lenni, ha érteni szeretnénk a mondanivalót...

Márpedig az különösen Örökszürkéék esetében nagyon fontos tényező, így amikor az egyébként kiválóra sikeredett és minden tekintetben ötcsillagos Phoenix után kijött a Save Us című felvezető nóta, rendesen féltem, hogy emberünk egyszerűen nem tudja levetkőzni azt a nyakatekert fogalmazási módot és dallamvezetést, ami a Forever Outsider, a Where August Mourns és az Eternal Nocturnal jellemzője is volt. Mert hogy nagyon jó dalokat pakolnak alá, csak hogy ő egyszerűen ezeket is felül szeretné múlni valahogyan. Hallgassátok csak meg például a 2019-es lemez Weightless című szerzeményét - egy laza, szellős szerkezetű nótát annyira túlbonyolít és agyoncsavar, mint ahogy én szoktam a mondatokat és nem látom azt az utat, ahol kikeveredhetnék belőlük. Szerencsére a már említett újdonságnál ebben a tekintetben és konkrétan ezt nem éreztem, csupán a zene bizonyult kapkodósnak, ahogyan a Midwinter Calls esetében is. Mondanivaló akad továbbra is, ám mintha a többiek visszafogták volna Tomot és sűrítésre kényszerítve, szorosan tartva a gyeplőt azt mondták volna neki, inkább kevésbé legyen epikus prozódiailag. Nem is döccennek a sorok, sőt kifejezetten simulékonyak is a versszakok, ami - hiába a két pazar indító - leginkább az első hosszabbra nyúló tétel, az Ominous esetében jön elő. Ezt még egy kis pattogós elektronikával is megtámogatták, ami nem feltétlenül rossz húzás, sőt inkább csak újfajta színezetet ad a zenéjüknek, nem is feltűnő a több, mint hat perces hossz.

A kissé altatódal-szerűen induló, refrénjére pedig jó értelemben véve pofátlanul himnikussá váló Call Out The Dark lett az eleddig utolsó kiemelt: ez egy kevésbé szeletelős darab, aminek melódiái garantáltan az első hallgatásra fülben ragadnak. Parádés gitárszólót is kapunk, maga a nóta pedig könnyen lehet, hogy simán elsikkadt volna a klipesítettek között, ha a kiadó nem támogatja meg. Apropó kiadó, a zenekar főhadiszállása innentől és kissé meglepő módon a Napalm Records, nem pedig az AFM, ahol legutóbbi négy anyagukat jelentették meg. Elmondásuk szerint szükségszerűnek érezték a döntést és abban az egy üres évben, amíg csak a dalokon dolgoztak, gyakorlatilag stresszmentesen megtörténhetett a váltás, anélkül, hogy bárki sérült volna. De a dalokra visszatérve: tízből itt nemigen találni olyat, ami valamiért gyengének bizonyulna, akár elsőre is. Most egy nyilván elfogult rajongó véleményét olvashatjátok, de ahogy könyvek esetében, úgy a kedvenc bandáim albumainál is ki tudom szúrni, hogy mi az, ami esetleg nem tetszik, nos, hát... a Wildfires-t úgy, ahogy van, hanyagoltam volna a helyükben és akkor talán egy maxpontos cucc lenne ez megint, de hát bocs, az ilyen szándékosan akusztikus balladák, különösen a lemez végén bennem sokkal inkább ellenérzéseket váltanak ki. Most sem volt ez máshogy, annyira olcsó és hatásvadász megoldásnak éreztem elsőre is, hogy azóta nekem a Blindfolded zárja a korongot és kész.

Bocs a kifakadásért kedves Thomas és mindenki, de gyakorlatilag kilenc elsöprő erejű és azonnal ható, vérbeli progresszív/power metalos tétel után bedobni egy ilyet csak azért, hogy meglegyen az ötven perces hossz, nekem azért savas - a kedvenceimmel pedig hatványozottan szigorú tudok lenni. Ez van, de az tényleg elmondható, hogy egytől kilencig kiegyensúlyozottság és minőség szempontjából bizony rossz szavunk nem lehet, ez a dalcsokor talán még az előzőt is felülmúlja. Ahogy a zenekar vezetője is elmondta, neki konkrétan ez az alkotás a hitvallása és tényleges testamentuma, lassan harmincéves működésük és tizenhárom albumos életművük összefoglalása. A világ egyik legpozitívabb kisugárzású színpadi embere, aki szavaival mindig képes - ha csak egy kicsit is, de legalább magabiztosan - elhitetni velünk, hogy annak ellenére, hogy nettó szar hely ez a világ, azért talán van még remény, ha egy-egy alkalom erejéig ilyen és ehhez hasonló jó zenékkel ünnepelhetünk, ősszel Budapesten is fellép csapatával. Remélhetőleg minél több új dalt hallunk nem csak a 2021-es, de az idei lemezről is... A kiemelteket mindenképpen, addig meg hallgassátok sokat ezt a termést, mert érdemes!

Durva, de még az olyan fanoknak is tudnak itt meglepetéseket okozni, mint jómagam lennék. Többször is vádoltam már őket azzal, hogy a dalaik hasonlóak, csak ők legalább saját maguktól lopkodják az ötleteket, visszamenőleg... Igen, itt is vannak olyanok, amikre a korábbiak közül hármat-négyet kapásból rámasszíroz az ember, de meghallgatva akár a Reawakeninget, akár a The Great Unwhasedot, ezek a gondolatok elszállnak. Kaptunk egy kisebb rakás tökéletes, svéd módra és a bevált recept szerint megalkotott epikus-melodikus dalt a műfaj talán legjobbjaitól. A kiábrándult Dream Theater-rajongók ismét örülhetnek, mert a zsánerben aligha születik már ennél jobb album az idén. Csak és kizárólag a zárás miatt adok 9,5 pontot végül, amiért vérzik is a szívem, de hát ez van, srácok... Legközelebb majd jóváírom.

Dallista:
Save Us
Midwinter Calls
Ominous
Call Out The Dark
The Orphean Testament
Reawakening
The Great Unwashed
Heartless
Blindfolded
Wildfires