11/03/2021

Értékelés - Agatha Christie: Ház a sziklán

 


 A Ház a sziklán Agatha Christie egyik legjobb könyve. Megkockáztatom, benne van a Top 5-ben. Hogy miért? Felsorolni is nehéz.
Poirot ebben a történetben is megemlíti, hogy már visszavonult. Nem foglalkozik már bűntények felderítésével. Sőt, elhangzik a szájából egy mondat, aminél tökéletesebben talán semmi nem irhatná le az ő személyiségét és karrierjét. A csúcson akarja abbahagyni, amikor úgy beszélnek róla, mint aki oly zseniális, hogy hozzá foghatót soha nem hordott a hátán a Föld. Neki ennyi elég, ennél többre nem vágyik, a szerénysége nem hagyja.

Poirot személyisége tényleg nem mindennapi, ha nem is egyedülálló. Rengeteg hasonlóság van közte, és a karaktere alapjául szolgáló Sherlock Holmes között. Agatha Christie nem kevésszer utal eme kapcsolatra, ám sokszor nem közvetlenül, hanem társát, Hastingset Watsonként emlegetve. Róla később még ejtek pár szót. Poirot Holmeshoz hasonlóan meg van átkozva/áldva azzal a képességgel, hogy azt az összefüggést is észreveszi, amit más csak jelentéktelen körülményként él meg. Ám Holmesszal ellentétben, akit sújt ez a képesség és drogokhoz nyúl miatta, Poirot egyszerűen csak eltávolodik a zsenijétől és E/3 személyben beszél róla. Mint olyasvalakiről, akit tisztel, becsül, de tartózkodik a társaságától. Hercule-t mint empatikus, jóságos, barátságos embert ez választja el Poirot-tól, aki hideg, következetes és érzelmek által nem befolyásolható detektív-gépezet. Ezt a különbséget ez a könyv csodásan érzékelteti.
A Ház a sziklán-t most olvastam először, ám filmen már többször is láttam. Mégis letehetetlen könyvélmény. Hogy miért? Mert eléri azt, hogy ne a cél elérése adja a történet velejét, hanem az odáig megtett út.
Poirot véletlenül keveredik bele az eseményekbe. A teraszon Hastings-szel üldögélve a szeme láttára követnek el gyilkossági kísérletet egy fiatal hölgy ellen. Később kiderül, az elmúlt napokban nem is egy furcsa, akár balesetnek is elkönyvelhető, gyanús eset történt vele, amiket csodával határos módon úszott meg minden egyes alkalommal. Poirot-nál bekapcsol a vészjelző és szolgálatba helyezi magát.
Agatha Christie történeteit legtöbbször nem is a sztori maga, hanem a hangulat és a karakterek viszik a hátukon. Néha-néha előfordul, hogy vagy a sztori, vagy a karakterek, vagy a hangulat hibádzik, levonva a tökéletes élményből, itt azonban ez a szentháromság olyan erős egységet alkot, hogy nehezen lehetne bármit is kifogásolni.
A sztori egészségesen rejtélyes, a hangulatot színesítik olyan apróságok, mint a tenger közelsége, a címben szereplő ház elhelyezkedése és az azt körüllengő mendemondák, a napi szintű partik. A karakterek pedig hajszálpontosan el lettek találva.
Adva van egy hebrencs, felelőtlen főhősnő, aki nem veszi komolyan a veszélyt, néhány titkos vagy nyílt hódoló, egy furcsán viselkedő barátnő, orvos, ügyvéd, albérlők, cselédek… és egy meglepően alig említett háttérszál. És mint mindig, mindenki gyanús. De most tényleg. És amennyire gyanúsak, annyira kedvelhetőek is egyben.
Mivel már láttam a sztorit filmen, tudtam, ki a tettes, AC mégis magával repített. De hogy érte ezt el? Miért volt az, hogy viszonylag hamar azt éreztem, hogy minden egy irányba mutat, mégis még rengeteg van a könyvből? Miért hittem, hogy valami nem lesz rendjén?
Mert képes volt újra és újra megkeverni a szálakat. Ahogy haladtunk előre, egyre többször éreztem, hogy a tudatlanság kétértelművé tesz dolgokat. Amikor egyértelműnek tűnő kijelentések hangzanak el, akkor is van rá magyarázat, hogy arra miért nem alapozhatunk, vagy miért ad más értelmet az elhangzottaknak.
Ebben a műben rengeteg kreatív munka van. Szinte azonnal újra lehetne olvasni, olyan sok szinten képes AC ebben a műben félrevezetni.
Hastings pedig talán ebben a történetben van igazán a helyén. Sok olyan sztorit olvastam már, amelyből egyszerűen kilógott. Mintha csak azért lenne ott, hogy ne hianyozzon, de mégsincs igazán szerepe vagy a narrációja erősen sántít. Itt azonban mesélőként, Poirot barátjaként és önmagaként is rendkívül tökéletesen illik a sztoriba. Poirot sokszor reflektál rá, arra, hogy hogyan látja Hastings a világot (sokunkkal egyetemben) és az miért nem tükrözi a valóságot.
A Ház a sziklán egy remekmű, amelynek minden fejezete, minden jelenete a helyén van, a szereplők egyike sem lóg ki a sorból, Poirot pedig hiába érzi, hogy már nem a régi és sokat hibázik, végül minden értelmet nyer, és semmiféle kétség nem marad bennünk a zsenialitását illetően.

Totti

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!