9/06/2023

Felemelkedés - pszichózisnak minősített kozmikus (rém)történet


 Az Üsttel való kollaborációm első állomása Nicholas Binge Felemelkedés (Ascension) c. regénye. Magyarországon, talán mint az egyik legvártabb sci-fi könyv, idén jelent meg az Agave Könyvek gondozásában.

Hosszú ideig tartott, amíg elolvastam a könyvet, mintha én magam is a gigászi méretű hegyet másztam volna meg, ami a semmiből jelent meg a Csendes-óceán egy pontján. Az utazás, és az olvasásélmény is, távoli, csak körvonalakban maradt meg: felvillanó színek, elejtett részletek, hangok, időnként pedig emlékfoszlányokként előtűnő, tomboló hóvihar formájában. A konkrét részletek azonban, mintha csak egy ADHD-trip lett volna, elvesztek. Valahogy… ott maradtak a hegyen.

Harold gyermekkora óta különc, különleges képességű fiú, akiből felnőtt korában orvos, majd a hivatását később hátra hagyó, a világot járó, annak különös jelenségei után kutató tudós lesz.
Maga a regény Harold unokahúgának, Harrietnek küldött leveleiből áll, amiket a főhős halála után testvérei könyvbe rendeztek és kiadtak. A leveleken keresztül ismerjük meg Harold múltját, a hegyre vezető expedíció részleteit, majd annak végkimenetelét. A főhős azonban nem kerül közelebb hozzánk; karaktere számomra végig egysíkú maradt, mint egy lenyomat, egy kép, elfeledett cikk egy megsárgult régi újság lapjain.

Binge egy óriási, az emberiség létezésével kapcsolatos ismereteinket alapjaiban megrengető utazásra invitál bennünket, és mi azzal a reménnyel kelünk útra, vállalva a kihívásokat, hogy az utolsó laphoz, a hegy tetejére érve, elnyerjük fáradozásainkért méltó jutalmunkat, és magyarázatot kapunk a történtekre: egy, a regény koncepciójához méltó befejezést.

Így indulunk útnak, mi, az olvasók, Harold, a főhősünk, és egy csapat válogatott tudós, szakmájuk krémje, a világ különböző országaiból, hogy megfejtsük együtt a hegy titkát. Ahogy haladunk egyre magasabbra, az Everest c. filmet megidéző képi megjelenítések, a hóvihar, fagy, alaptáborok közé lassan bekúsznak a titkok, Harold emlékei volt feleségéről, akit évek óta nem látott, és akivel pont a hegyen találkoznak ismét (csakhogy a nő, Naoko, kissé zavart állapotban van), mellettük személyes vívódások, élettörténetek elevenednek meg, és így tudunk meg egyre többet Haroldról, eltitkolt családjáról, gyermekéről. Ennek ellenére, Harold nem került hozzám közelebb, sőt, igazából egyik szereplő sem tudott maradandó nyomot hagyni bennem, így amikor az első tragédia bekövetkezik, és valaki az életét veszti a hegyen, nem is rendültem meg különösebben.
Naoko karaktere és Santié, az örökbefogadott gyermeké azonban még a mai napig fel-fel bukkan az emlékeim között, mint egy necuke, és őrzöm a róluk szóló részeket. Az ő képükkel zárul a könyv, valami csodálatosan emberit megfogalmazva, a természetfeletti kalandok, küzdelmek után. Mert ahogy egyre távolodunk az alaptábortól, úgy bontakozik ki a kozmikus rettenet, és olvadnak egymásba a dimenziók, zavarodik meg az idő, majd bukkannak fel a gyilkos indulattól fűtött torz lények, hogy véget vessenek az expedíciónak. Így haladunk a csúcs, a végső reveláció felé; ám amit ott találunk, bár várható, bár sejthető és érthető, magához az úthoz képest összecsapottnak tűnik. Első olvasatra. Jobban belegondolva,  bizonyos részeket újraolvasva, megértjük az összefüggéseket, és azt a kissé spirituális üzenetet, hogy az út maga (vele az ott hátrahagyott lenyomataink) legalább annyira fontos, mint a megérkezés. Mégis, a hatalmas előkészítést követően joggal érezheti magát becsapottnak az olvasó, mint ahogy a könyvbéli karakterekben is felmerülnek kérdések.

Az olvasást követően hosszú napokig gondolkodtam a könyvön, és próbáltam helyre tenni magamban a történetet. De nem fogadtam el azt az érzést, hogy ez így egyáltalán nem volt a helyén. Valami tényleg nem stimmelt, de ennek így kellett lennie, mert az ilyen utazásoknak pont ez az értelme. És amikor visszagondolok a történetre, a téridő egy bizonyos pontján én is újra ott vagyok, érzem a hideget, a dimenziók áthajlása által alkotott természetfeletti közelségét, a baljósan kavargó hóvihar mögött rejtőző elkerülhetetlent. És a köztük megbújó igaz emberi értékeket.

A könyv nem tökéletes, vannak részek, ahol komolyan elgondolkodtam, például, a tudósok párbeszédén az örökítőanyaggal kapcsolatban, mert ezt „illik tudni” az ő köreikben, vagy az expedíció valódi célja is, amikor fény derül rá, annyira olcsónak hat (amúgy mégis, szomorúan mondhatom, jellemzi a ma emberét), ám összességében megérte. Megérte megmászni azt a hegyet. Én már értem, hogy miért.

Négy és fél üst az ötből.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!