Donato Carrisi könyvét nem lehet részletekben
értékelni. Ugyanis teljesen más képet mutat apró részleteiben, mint
teljes egészében.
Ahogy elkezdtem olvasni, sok-sok apró hibát, következetlenséget,
zavaró tényezőt véltem felfedezni a könyvben, és ezek sokszor rontották
az olvasásélményt.
Olyan érzésem volt, hogy ez a könyv az író első könyve lehet, vagy
pedig az első olyan, amit ebben a zsánerben írt. Carrisi ugyanis nagyon
jól használja a pszicho-thrillerre jellemző eszközöket, ám nyelvezetében
néhol nagyon mellélő. Sokszor feleslegesen művészieskedő az írásmód, a
mondatok néhol elég bugyuták vagy mesterkéltek. A korlátozott és a
mindentudó mesélő váltogatása is egyes esetekben összezavarja a
narratívát. Szerencsére ahogy a mű haladt előre, ezekből egyre
kevesebbet tapasztaltam.
Egy idő után a sztori egyre hitelesebbé, átélhetőbbé vált, ahogy a
fenti zökkenők már nem zavarták az összképet. Carrisi az orrunknál fogva
vezet minket, ahogy a gyilkos a nyomozókat. A könyv közepétől kezdve
tökéletesen magával ragad a történet, és egy olyan végkifejlethez fut
ki, amelyre senki sem számít. A vége felé csak kapkodjuk a fejünket,
annyi megdöbbentő fordulatot kapunk sűrű egymásutánban.
És amikor az utolsó fejezetet is elolvastuk, akkor ér a legnagyobb
hidegzuhany, amire aztán egyáltalán nem számítottunk. Ez a végső
fordulat ad aztán mindenre magyarázatot és ott ülünk a befejezett könyv
előtt egyszerre lefagyva és leforrázva, hogy miért pont most van vége?
Csakis ajánlani tudom ezt a könyvet mindenkinek, akinek elég erős a gyomra hozzá.
Csak nekem tűnt fel, hogy nincs semmilyen módon említve, hol játszódik a történet?
Ötlet: 5
Következetesség: 5
Stílus: 4
Érdeklődés fenntartása: 5
Emlékezetes jelenetek: 5
Kidolgozott karakterek: 4
Újraolvasás: 5
Átlag: 4,9
Totti
