Gyakran vannak olyan itthoni megjelenésű lemezek, kellő profizmussal és elhivatottsággal rendelkező zenekarok, akikre lazán rámondjuk, hogy amit csinálnak, az igenis nemzetközi színvonalú, tessék próbálkozni Amerikában, Németországban, ott ezerrel kajálnák a teljesítményüket - Magyarországon ugyanis az underground fogalma nagyon is szó szerint értendő, ha valakinek onnan sikerül kitörni, az felér egy kisebb csodával. Thrash metallal nyilván nehéz eladnia magát az embernek, erre még az angol nyelv is rápakol egy lapáttal és akkor a több, mint egy évtizedben folyamatosan dinamikus változásokon áteső zeneipart nem is említettem… (Fizikai hordozók lezüllesztése, streaming előtérbe kerülése és persze az immáron két éve örök vesszőparipa, a “drága” pandémia, stb.)
Az Archaicról amellett, hogy nehéz elhinni, nem egy mamutmúltra visszatekintő Bay Area-zenekarral állunk szemben, azt sem éppen egyszerű megemészteni, hogy 2006 óta jelen vannak a színen. No még véletlenül sem azért, mert annyira katasztrofális lenne a telejesítményük, á, egyáltalán nem… Csak hát több, mint egy teljes lemezmentes évtized még metallicás viszonylatban is rengeteg, nem hogy egy olyan banda esetében, akik a legelső pillanattól kezdve megérdemelték volna és azóta is folyamatosan megérdemlik a kitörési lehetőséget. Aki nem hiszi, először fülelje meg a How Much Blood Would You Shed To Stay Alive? című anyagot, mielőtt rámegy erre az újra! Nem csak azért, mert a pozícióváltás (ezúttal már Erdélyi Péter gitáros áll a mikrofonnál Jósa Tamás helyett) és a tagcserék egy egészen más - sokkal szellősebb, könnyebben befogadható, urambocsá’ dallamosabb - végterméket eredményeztek, hanem azért is, mert legalább meglesz az összehasonlítási alap.
Nem mintha nem tudtam volna élből megszeretni ezt a korongot a How Much Blood…? nélkül. Az alapvetően szolid külsőm, visszafogott megjelenésem és törékenynek mondható lelkivilágom ellenére óriási thrash metal-fanatikus vagyok és a radarom ezerrel ilyen és hasonló zenékre pörög. Lehet, hogy elsőre meglepett volna az ismeretlen zenekarnév, az pedig különösen, hogy magyarok, de hát akiknek minden megmozdulását követed már jó ideje, alapvető helyzeti előnnyel indulnak, na. Gyakorlatilag a 2016 végén megjelent és igen komoly elismerésekben részesült kettes lemez óta már a negyedik példányt koptatom a CD-ből (ebből most direkt kettőt vettem rögtön, mármint két márciusi HammerWorld magazint, hiszen annak mellékleteként jelent meg a cucc), a kislemezeket agyonpörgettem Spotifyon, meglepő hát, hogy ha úgy csúszott elsőre a The Endgame Protocol, ahogy vártam? Szerintem egyáltalán nem, bár aki valóban nem ismeri a csapatot, első körben mindenképp az előzőbe hallgasson bele, itt ugyanis most vannak más dolgok, igen. Vannak, de teljesen pozitív értelemben: az elsőre ható, fülből kivakarhatatlan, méregerős riffek továbbra is hasítanak, gyalulják az agyat rendesen, viszont a megszokott hörgés mellett sokszor olyan dallamokkal is betámad Erdélyi Peti, hogy azokra még olyanok is felkapják a fejüket, akik nem kultiválják a műfajt. Remek példa erre a Behind és az A Cold Embrace, valamint a címadó is, bár mintha most a kalapálós dallamvilág is szellősebb, direktebb lenne, hmm… A hatáskeresgélést nagyon nem szeretem, de az egyből lejött, hogy a Master of Puppets mellett sokat forgott alkotói munka közben a Slayer-összes és a Testament mellett az Overkill, a kései Kreator és Exodus diszkográfiáját is előszeretettel masszírozták a srácok. (A borító is kicsit olyan, nem?) Visszatérve a dallamosodásra és középtempóra való “csökkentésekre”: az Until We Fade-ért nagyon sok más zenekar (főleg a ‘talicska) ölni tudna és kész! Ha létezik olyan, így március elején, hogy 2022 legjobb magyar metaldala, már meg is találtuk, ez nem kétséges.
Összességében nagyon hiányzott már egy ilyen cucc a piacról - nem csak a magyarról, hanem úgy általában is, ebben biztosak lehettek. Amennyiben pedig valaki meg tud nevezni akár csak egy darab gyengébben
sikerült dalt a kilencből, az vendégem egy koncertre, ahol megláthatja, hogy
hibázni ezek a fiúk élőben sem tudnak, szóval a rajongásom és bizalmam továbbra
is élvezhetik, ezzel együtt őszintén bízom benne, hogy a The Endgame Protocollal még
nagyobb közönséghez jutnak el, mint eddig bármikor. A lehetőség megvan, láthatóan ki is
használják, szóval tessék nyomulni és megmutatni, hogy mire vagyunk képesek
ezen a fronton! Az biztos, hogy hazai viszonylatban én az idén már nem fogok
mást annyit hallgatni, mint ezt a lemezt… (És igen, olvassátok csak össze nyugodtan a dalcímeket, meglepő végeredménye lesz!) Egy esetleges vinyl-verzióra pedig gyúrjátok már rá a Back At You-t és a True Death of Life-ot is, ha pedig lehetek olyan szemtelen, akkor az Ossian- és Kalapács-feldolgozásokat is, köszöntem!
ARCHAIC – The Endgame Protocol
(03/01 – H-Music)
01. No One Knows
02. The Truth
03. Behind
04. The Subliminal
05. Lines
06. Withstanding
07. A Cold Embrace
08. From The Undying
09. Endgame Protocol
Műfaj: thrash metal
Értékelés: 10, azaz TÍZ bábmester a TÍZből!
Kapcsolódó Spotify-listám az ott fellelhető összes művükkel:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!