“S a popzene is milyen?!” | Kispál és a Borz: Beszorult mondat (Megadó Kiadó, 2023)

 “A paradicsom nem akar ketchup lenni, a medve meg medvebőr nem. A pandák nem dugnak állatkertben, s a popzene is milyen?!” - énekli Lovasi András a Fenevad című dalban, mely a több, mint 10 év után visszatért Kispál és a Borz Beszorult mondat albumának utolsó előtti tétele. Azé a lemezé, amiről nehezen tudtam elképzelni, hogy a 2010-es búcsúkoncertet követően egyáltalán megszülethet, de - mint azt a mellékelt ábra, esetünkben 11 új dal mutatja - ezeknek a beszorult mondatoknak igenis ki kellett jönniük. Ráadásul pontosan úgy, mintha rögtön az Én, szeretlek, Téged után nem vártunk volna tizenkilenc évet.

Márciusi lemezajánló #2 - A klérus üzenete: popcirkuszt mindenkinek! | Ghost: Impera (Loma Vista Recordings, 2022)

Most mondhatnám azt, hogy a Ghost nem tud hibázni, de akkor szembe mennék korábbi állításaimmal és azt nagyon nem szeretem magammal kapcsolatban. A 2018-as Prequelle-t követően elvesztettük egymást a zenekarral és a Kiss The Go-Goat / Mary On A Cross párosítás, ami egyébként egy nagyon menő 7 inches kislemezen is megjelent, enyhén szólva sem nyűgözött le. Azt már különösképpen hagyjuk, hogy amúgy előbbi nóta egy felgyorsított Dance Macabre volt és marad is, kész, pont, leszálltam a témáról. Addig is inkább hallgattam a régebbi kedvenceket és lelkesen vártam már egy új nagylemezt, ugyanis az eltávolodás ellenére is kíváncsi voltam arra, mit tudnak ennyi idő után villantani. Lehet-e még egyáltalán újat és többet mondani abban a skatulyában, amiben mozognak vagy ismételten önmaguk lenyúlását hallgathatjuk akár 8-10 dalon keresztül is? Mind a Hunter’s Moon, mind pedig a Call Me Little Sunshine meggyőző volt számomra, az első két előzetesként kihozott dalocska ugyanazt a klasszikus vonalas bandát mutatta, amit megszerettem, viszont a Twenties, nna… az aztán totál nem ütött be és még a lemezbe ágyazva sem tudott elkapni. Talán mert a korong legmetalosabb tételéről beszélhetünk?

Márciusi lemezajánló #1 - Olvasd össze a címeket! | Archaic: The Endgame Protocol (H-Music Hungary, 2022)

Gyakran vannak olyan itthoni megjelenésű lemezek, kellő profizmussal és elhivatottsággal rendelkező zenekarok, akikre lazán rámondjuk, hogy amit csinálnak, az igenis nemzetközi színvonalú, tessék próbálkozni Amerikában, Németországban, ott ezerrel kajálnák a teljesítményüket - Magyarországon ugyanis az underground fogalma nagyon is szó szerint értendő, ha valakinek onnan sikerül kitörni, az felér egy kisebb csodával. Thrash metallal nyilván nehéz eladnia magát az embernek, erre még az angol nyelv is rápakol egy lapáttal és akkor a több, mint egy évtizedben folyamatosan dinamikus változásokon áteső zeneipart nem is említettem… (Fizikai hordozók lezüllesztése, streaming előtérbe kerülése és persze az immáron két éve örök vesszőparipa, a “drága” pandémia, stb.)

[Zene + könyv] Rudán Joe: Feketén fehéren (H-Music) + Rudán József-Szentesi Zöldi László: Rudán Joe (magánkiadás)

 

„Legyen egy másik történet a lapon,
legyen a könyvben ember, és ha hagyom,
vigyen a mélybe engem is a varázs,
a tűzben égjek, égessen a parázs…”
(Tiffán Zsolt – Rudán Joe – Palancsa Gábor: Nibiru)

A jelen bejegyzés írása közben döbbentem rá arra, hogy több évnyi blogos előélet, rengeteg meghallgatott album és elolvasott könyvoldal után is irtó nehéz tud lenni egy olyan szöveg megformálása, amiben központi szerepet játszik az ember egyik kedvence. Még véletlenül sem az okozza a legnagyobb problémát (már ha ez egyáltalán probléma egy ilyen szenvedéllyel űzött hobbi esetében), hogy egyszerre kell egy új lemezről és könyvről beszélnem valahogyan – majd csak sikerül normálisan, elfogultság nélkül –, hanem annak ténye, hogy a főszereplő mindkét esetben Rudán Joe, aki számomra az igazi és egyetlen magyar rockhang, A Torok. Tizenhat évesen, a Pokolgép Adj új erőt albumát meghallva olyan minőségbeli szintlépést éreztem minden létező szempontból a Kalapács-korszak anyagaihoz képest, hogy szinte földre hullt az állam. (A vérbeli, „true” metalból már rég kinőttem és sokkal inkább a komplexebb, technikásabb és agyalósabb zenékre álltam rá, azért ez még mindig ott van a kedvencek között és kétségtelenül a legjobb hazai metalalbumnak tartom.) Más kérdés, hogy az egy évvel későbbi Vedd el, ami jár! mostanra sem tudott közel kerülni hozzám… Lássuk be, azért nagyon más a kettő – nekem legalábbis – és ha választani kell, akkor bizony a Rainbow Long Live Rock ’n’ Roll albumának borítójára hajazó külsővel megjelent ’91-es anyag az igazi reveláció. Ez volt az a korong, aminek segítségével a Coda elnevezésű zenekarával kisebb-nagyobb sikereket elérő pécsi srác végre kitörhetett a másodvonalból és országos ismertségre tehetett szert, ráadásul rögtön egy vezető metalzenekar frontján. Harminc éve van tehát igazán a fősodorban Joe, aki évek óta emlegette – így lassan szállóigévé is vált a gondolat és szerintem sokan el is temettük az ötletet –, hogy idővel megírja memoárját, lévén érdemes lenne és hát alaposan dokumentálta a múltat, ráadásul remek írói vénával és mesélőkészséggel áldotta meg az Ég. A 2021-es év végén megjelent harmadik szólóalbumának megjelenése tökéletes apropót szolgáltatott arra, hogy végre ez a tényleg több éve várt kötet is napvilágot lásson. Dupla bemutató következik hát, tessék kapaszkodni!