“S a popzene is milyen?!” | Kispál és a Borz: Beszorult mondat (Megadó Kiadó, 2023)

 “A paradicsom nem akar ketchup lenni, a medve meg medvebőr nem. A pandák nem dugnak állatkertben, s a popzene is milyen?!” - énekli Lovasi András a Fenevad című dalban, mely a több, mint 10 év után visszatért Kispál és a Borz Beszorult mondat albumának utolsó előtti tétele. Azé a lemezé, amiről nehezen tudtam elképzelni, hogy a 2010-es búcsúkoncertet követően egyáltalán megszülethet, de - mint azt a mellékelt ábra, esetünkben 11 új dal mutatja - ezeknek a beszorult mondatoknak igenis ki kellett jönniük. Ráadásul pontosan úgy, mintha rögtön az Én, szeretlek, Téged után nem vártunk volna tizenkilenc évet.

Igaz, ebben a közel két évtizedben is fel-felbukkant a zenekar különböző koncerteken, összeálltak alkalmilag, megidézni három etapban a karriert, de lemez nem készült. 2004 után még születtek ilyen-olyan dalok, amiket össze is gyűjtöttek a 2016-ban kiadott harmadik évtizedes kollekció bónusz korongjára, de igazi stúdióalbumra egészen az idei év tavaszáig kellett várni. A tavalyi parizános visszatérés meg a Rózsaszín mondjuk nem piszkáltak fel annyira, hogy várjam egyáltalán, sőt a Kispál On Orfű is jó nagy ívben elkerült, de sokakkal ellentétben továbbra is azok közé tartozom, akik szívesebben hallgatnak nagylemezt ebben a single-orientált világban. Feltéve, ha jó - és ez most az lett! Bár nem tökéletes, de közel van hozzá és ha azt a két dalt, ami különösebben nem mozgat meg bennem semmit (Tündi, Bandi és én illetve Nem járkálnak), egyszerűen lehagyják, megszületik a tökéletes helyettes… Akarom mondani: életmű-összegző kiadvány.

Ugyanis kár lenne tagadni, hogy ez egyfajta best of. Az összes jellegzetes zenekari stílusjegyet magával hordozza Kispál András gitározásától Lovasi borult, posztmodern novellákba hajló szövegein át a meghívottak által hozzáadott értékekig. Ráadásul mindegyik dalról simán meg lehet állapítani mókásan, hogy a ‘91 óta született albumok közül éppen melyikre fért volna még el, sőt továbbmegyek, mivel akár több hangulatába is illeszkednek bizonyos szerzemények. (Itt pedig talán érdemes megemlítenem, hogy nekem az Ül a legkedvesebb a sorból, szorosan mögötte pedig a Sika, kasza, léc, melyek talán a különböző felületeken legkevesebb alkalommal elindított korongjaik, pedig hát… Pluszban idebökném: a Föld, kaland, ilyesmit meg a Holdfényexpresszt mindmáig nem tudtam megkedvelni valamiért, ezek nálam egyszerűen kiesnek a pikszisből.)

S hogy milyen is a popzene? Nos, a legutóbbi sorlemez óta eltelt időben volt nem egy generációváltás, aminek eredményeképp mára teljesen lebutított, jelentéktelen háttérzajokat hívnak zenének, elvéve a teret az ilyen és ehhez hasonló, valódi értéket képviselő alkotásoktól. Mondanivalót persze továbbra sem érdemes keresni, Lovasi András szövegei soha nem azért voltak szerethetőek, mert az ún. nagy igazságot próbálták volna megfejteni. Érdemes odafigyelni rájuk, mert még mindig tud olyan képeket hozni és bőr alá beköltözős, emlékezetes sorokat alkotni, amik hosszú távon megragadnak, de nem konkrétan, hanem átvitt értelemben. Erre kiváló példa a lányával (Lovasi Eszter, a.k.a. Jules War) előadott Gombok, ami elvileg egy szerelmes dal és ha nagyon mélyen belegondolok, érthetem is úgy. Másképp meg a korong egyik legnagyobb slágervárományosa, már ha 2023-ban beszélhetünk slágerről úgy, hogy az ne legyen pejoratív értelmű. Aztán ott van még a Krúbival rögzített címadó, aminél kevés lendületesebb indítást tudtam volna elképzelni ide. Kellett neki pár hallgatás, míg beragadt, de utána gyakorlatilag ki se mászott a fülemből. (Aztán hogy a srácnak mennyi keresnivalója van benne, az nem az én asztalom, eddig éltem annyira burokban, hogy ne tudjak róla és teljesen jól is éreztem magam…) Pont ilyen volt a kicsit borultabb, lassan hömpölygő, remek videoklippel megtámogatott (és a Velőrózsák hangulatát megidéző) Mocsár, amiben olyan nagy kérdések merülnek fel, hogy a tűzre pisáljunk inkább vagy a parázsra dobjunk, esetleg hogy hoz-e még hajtást a szobafenyők ága.

A világ legegyszerűbb akkordmenetét és a Dal teázáshoz nyitányát idéző Itt lehet szintén nehezebb, de óriási darab, nekem egyből a kedvenceim között landolt. Nem úgy a Tatai-tónál, ami egyfajta Tiszai pu. “part kettő” is lehetne, Lovasi szerint azonban a Tökéletes helyettes folytatása. Én ugyan nem vitatkozom vele, mert habár az ős-Kispál dal címét felfedeztem a szövegben, jobban nem igazán tudom hozzá kötni, nem is a legjobban sikerült szerzemény a felvettek közül. Ugyancsak lassabban adja meg magát a hazaszeretet témáját sajátosan boncolgató Letehetetlen, viszont a folytatásban érkező Bodobács a maga Emese-feelingjével mintha rögtön ‘97-be repítené vissza a hallgatót. Hiába a ‘70-es évek Roxy Musicját idéző Tündi, Bandi és én, meg hogy jól állnak a sztorizós számok ennek a zenekarnak - hiszen ez is kicsit Lovasi védjegye -, engem akkor sem kapott el és miután a tizedik hallgatáson túl se tudott, nyugodt szívvel lehagytam volna a helyükben. Nem a legkiemelkedőbb a Rózsaszín sem, nálam simán elsikkad, hiába volt tavaly a visszatérő szám és ismerik már sokan - nehezen tudok felidézni belőle sorokat konkrét dallammal.

Az apokaliptikus, bibliai szövegű Kispál-számok sorába illeszkedő Fenevad viszont telitalálat, nem véletlenül választottam az összefoglaló elejére belőle idézetet. Hogy Jimi Hendrix- vagy inkább Shadows-rokon a főtéma, azt ki-ki döntse el maga, annyi biztos, hogy kár lett volna érte, ha lemarad a CD-ről, nekem már elsőre is a legerősebb új szerzemények között volt és ez tizenkettedjére sem változott. A zárásként érkező Nem járkálnak viszont… Tételezzük fel, hogy ez az utolsó dal, amit valaha nagylemezre vettek. A Metallica Inamoratájára gondolva enyhén szólva is sótlannak, mi több: cikinek érzem, de hát kinek a pap, kinek pedig a paplan. Talán az 5-6 lemaradt darab között volt sok ennél alkalmasabb szerzemény is az utolsó posztra. De ez talán már soha nem fog kiderülni - kérdés, hogy miképp folytatódik az egyszer már feloszlott zenekar története.

Nem is emlékszem már, hogyan sodródott elém ez a teljes albumnyi beszorult mondat. De az biztos, hogy hiba lett volna nem meghallgatni, mit tett le az asztalra ennyi lemezmentes év (szám szerint: 19) után a Kispál és a Borz. Bár nem tökéletes, de minden ízében kispálos cucc lett sok vendéggel, a dalokban pedig kétségkívül minden korszakukból megvillantanak valamit: itt egy kis Naphoz Holddal (elvégre “Kispál szól…”), ott egy kis Turisták bárhol, de nyugi, a fénynek a végén majd nem kell a szárny! Jó hallani, hogy nem kényszerből született meg a korong és komplett zenekari szinten meg tudtak újulni, ami lássuk be, egyáltalán nem könnyű a mai világban, pláne ekkora legendáknak. Ha nem is lesz hivatkozási alap belőle évekkel később, méltó helye van a polcon, de most még egy darabig biztos nem kerül oda vissza… Addig is tegyetek el még befőttet!