Napok óta más sem szól nálam rotációban, mint a This Calling új albuma. (Előtte meg az előző pörgött oda-vissza, úgyhogy meglepne, ha kimaradnának az év végi Spotify-listámból.) Egyelőre csak digitálisan, de ha minden igaz, hamarosan a CD is befut, ugyanis az ilyen instant kedvenc muzsikákból nagyon kell a fizikai formátum, meg hát a borítókép is pazar, szeretném sokszor és sokáig elnézegetni. De hogy kik is ezek az arcok, ha esetleg nem tudnád? A bandát még pár éve Fellegi Ádám (Noble Victory, Bridge To Solace, The Idoru) és Bödecs András (The Idoru, Poison Alley) hozták össze, hogy tisztelegjenek a négyakkordos, ultra dallamos HC/punk színtér előtt. A 2020-as debütlemezre (Methods of Protest) csatlakozott hozzájuk a Magma Rise-ból Herczeg László gitáros, a fixálódott élő felállásban pedig (ahogy magán a korongon is) ott van a doboknál Szirota Márió (ex-Alvin és a Mókusok) és a bőgőnél Pap Attila (Patikadomb, Soulwave), valamint a műfaj határait kitolva, már-már a popularitást megcélozva - nagyon helyesen - Pettenkoffer Zsófi, Szabó Léna és Vida Írisz Minami a vokálban, a fémszíveket is megdobogtató, fülsimogató pillanatokat hozva. Összességében garantált az arconpörgés már az első hangoktól kezdve, de az angyali hangú trió finomít valamennyit ezen a szigorúságon.
Bevallom őszintén, két évvel ezelőtt
meglehetősen lesújtott Szomjas György filmrendező halála, ugyanis részben neki
köszönhető, hogy egészen fiatalon (konkrétan kilenc évesen) azt a zenei világot
választottam, ami idővel mindennapjaim szerves részévé vált: az 1993-ban
kiadott CD hiányában (azt csak évekkel később sikerült beszerezni) a Kopaszkutya
című film dalai gyakorlatilag hangról hangra ivódtak bele a szervezetembe.
Egy rögtönzött bevásárlás alkalmával ugyanis a DVD-filmek között böngészve
megakadt a szemem egy borítón: néhány hosszú hajú fickó egy sintértelepnek
látszó hely félreeső részén körülvesz egy talán még náluk is szakadtabb ebet.
Akkor és ott semmit nem tudtam volna találni, ami menőbb lehet és ez még jó
sokáig nem is változott. (Szülői felügyelet nélkül nézni egy olyan filmet,
amiben néhány - enyhén szólva - alulöltözött hölgy is szerepel, pedig talán még
az első találkozásnál is maradandóbb élmény lehet ennyi idősen.)
(Felújított hangzású dupla CD-n, 48
oldalnyi kísérőfüzettel jelent meg a Szörényi-Bródy szerzőpáros alapműve.)
(A jubileumhoz méltó, dupla CD-s újrakiadás. Szerzői fotó.)
„Koppány történelmi
értelemben unalmas, mert szavai, dala, magatartása visszafelé húz. István, a
király láttán nem kell sírni. Akkor kellene, ha nem értenénk meg István hitét
és üzenetét.” – Erdős Péter
Eredetileg filmnek készült,
aztán fél hónap leforgása alatt fél tucat színházi előadás, két hónappal később
pedig nagylemez lett belőle. Negyven évvel ezelőtti bemutatója óta
kitörölhetetlen értékünk a Szörényi-Bródy szerzőpáros által jegyzett, első
igazi – nagy sikereket elért – magyar rockopera, az István, a király. Ennyi idő alatt számtalan feldolgozása született, megjárta a sevillai expo színpadát is, a harmincas évforduló alkalmából pedig Alföldi Róbert alakítgatta át saját elképzelései szerint. 2015-ben, a szerzők előtt tisztelegve egy igazán különleges, koncertszínházi verzióban mutatták be. Ebben a hevenyészett, de mégis hatalmas rajongással és tisztelettel megírt cikkben az 1983-as ősbemutatón és nagylemezen, valamint az egy évvel későbbi filmen keresztül szeretnék megemlékezni a méltán klasszikusnak nevezhető műről. Az apropót elsősorban az adta, hogy a kerek évforduló előtt tisztelegve - a hozzá méltó köntösben és megszólalással - újból elérhetővé vált a rockopera két CD-n, a GrundRecords jóvoltából.
“A paradicsom nem akar
ketchup lenni, a medve meg medvebőr nem. A pandák nem dugnak állatkertben, s a
popzene is milyen?!” - énekli Lovasi András a Fenevad című dalban, mely a több, mint 10 év
után visszatért Kispál és a Borz Beszorult mondat albumának utolsó
előtti tétele. Azé a lemezé, amiről nehezen tudtam elképzelni, hogy a 2010-es
búcsúkoncertet követően egyáltalán megszülethet, de - mint azt a mellékelt
ábra, esetünkben 11 új dal mutatja - ezeknek a beszorult mondatoknak igenis ki
kellett jönniük. Ráadásul pontosan úgy, mintha rögtön az Én, szeretlek,
Téged után nem vártunk volna tizenkilenc évet.
Mivel van ennek a
kívül-belül kemény kötésű antolgóiának egy előszava, melyben Cserna-Szabó
András szerkesztő tökéletesen kifejti az egész apropóját és születéseinek
körülményeit is részletesen taglalja, én most eltekintenék a spoilerektől és
csak a legfontosabbakat emelném ki. Három évvel ezelőtt fogalmazódott meg a
szentesi Bukowskiban (copyright by Bödőcs Tibor), hogy vajon kortárs íróink,
költőink, műfordítóink, stb. hogyan vélekednek a metal műfajról. Lehetett is
írni mindenféle műfajú szöveget aztán, egyetlen kitétellel: próza legyen, de
hogy ezen belül lemezkritika, elbeszélés, naplórészlet születik-e, az abszolút
a szerző dolga. Huszonegy különböző ember, huszonegy különböző zenekar (van
köztük fiktív is) huszonegy dalát választotta ki, hogy papírra vesse a
fémzenével kapcsolatos érzéseit, emlékeit vagy éppenséggel kiváló
asszociációkkal hozzon össze popkulturális mérföldköveket, tisztán saját
érzései szerint. A közelmúltban megjelent, 300 oldalas kötetben ezeket
olvashatjuk összegyűjtve. Minden további a hajtás után, illetve Cserna-Szabó
kifejezetten hangulatos írásában!
A huszonegy tétel kiváló
időutazás a heavy metal alapjaitól napjainkig, konkrétan a kettes Black Sabbath
album Planet Caravanjétől a Korn Start The Healingjéig és addig a
Dream Widowig, ami ugyebár a Foo Fighters-főnök Dave Grohl speciális egotripje.
Közben pedig ott van a Maiden, a Metallica, a Nine Inch Nails, Marilyn Manson,
az Ossian, a Sepultura, de még a The Cult is, szóval egy csomó teljesen és
kevésbé nyilvánvaló választás, noha végigböngészve a tracklistet, nem mind
tisztán metal. (A The Cult például kifejezetten nem, de én nagyon örülök nekik,
mert egyik titkos kedvencem a zenekar.) A szerzők között pedig ugyanannyira
találunk újságírót, költőt és kortárs írónőt, mint zenészéletrajzok
szerkesztőjét, fordítóját, a felhozatal a dalsorrendhez hasonlóan eléggé
változatos.
A baj az, hogy
gyakorlatilag mindegyik novelláról/esszéről/kritikáról, stb. tudnék egy laza
fél oldalt írni (különösen a Kárpáti Gábor Csaba által elkövetett Iron Maiden
vonatkozásúról, ami abszolút csúcspont), de akkor senki nem olvasná végig a
bejegyzést. Különösebben kiemelni sem merem a szerintem tényleg legjobbakat,
mert akkor meg részrehajlással lehetnék vádolható egyesekkel szemben. Ami a
lényeg és ezer százalék, hogy függetlenül zenei meg irodalmi ízléstől is, ezt a
válogatást bárkinek jó szívvel tudom ajánlani, akit érdekel, hol tart a hazai
kortárs irodalom 2023-ban. Biztos vagyok benne, hogy ha elvonatkoztatunk is a
muzikális oldaltól, a szerzők névsorát látva mindenki talál olyat magának,
akihez tud kapcsolódni. Én például nagyon nem kedvelem Szentesi Évát -
elsősorban az öncélúan explicit stílusa miatt -, de a November Rainhez
írt szövegének ötletét tudom értékelni. Akárcsak a Puskás Panni által elkövetett
Ossianosat, ami garantáltan megdobogtatja majd a legendás 2000-es, debreceni
koncertet kedvelők szívét. De hogy milyen az, amikor a Vasszűz tagjai Indiana
Jones-t és Leslie L. Lawrence-t megszégyenítő regényhősökké válnak, hogyan
lehet egy robbanásszerű zenei élmény hatására újból megszületni, tulajdonképpen
mit keres a Nine Inch Nails frontembere egy gyerekzsúron és sikerül-e Babiczky
Tibor hősének eladnia a Harry Pottert saját neve alatt, azt már mondják meg a
lapok! Szóval azoknak, akiknek hozzám hasonlóan ez a zenei világ a meghatározó,
biztos erősebben szól, nyilvánvalóan ők az első számú célközönség, de bejöhet a
metalt legfeljebb távolról, gyanakodva szemlélőknek is, viszont utóbbiaknak
kiemelten ajánlott az előszóval kezdeni, mellé pedig a lejjebb megtalálható
listára felpakolt dalokat is hallgatni, hiszen mindegyik megtalálható a
YouTube-on.
A kezdeményezés kiváló, a
végeredmény pedig úgy is ötcsillagos, hogy nem egyenletes a színvonal, ami egy
hasonszőrű gyűjtemény esetében nyilván nem is lehet elvárás. Összességében
elmondható, hogy a Stay Brutal! olyan lett, mint egy sokoldalú
válogatáslemez vagy egy előadó/zenekar soron következő nagylemeze: a
felvonultatott dalok (ebben az esetben ugyebár novellák) külön-külön nem
biztos, de egyben nagyon is megállják a helyüket. Megvannak a határozottan
magas színvonalú, kiemelkedő pontjai és a kevésbé erős, de attól még
emlékezetes bástyák is, amikre lehet támaszkodni. S talán az sem
szőrszálhasogatás, ha az úgynevezett “töltelékdalokat” említem, hiszen ezekből
is akad egy-kettő, de pont ettől különleges és változatos a válogatás.
Kíváncsian várom, hogy a későbbiekben milyen műfajok kerülnek terítékre,
ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez egy sorozat lesz…
“Weird” Al Yankovic az a művész (talán ez a legmegfelelőbb kifejezés arra a tevékenységre, amit csinál), akit hazánkban méltatlan módon nem ismernek. Vagy legalábbis nem eléggé. Amerikában azonban nemesült már akkora intézménnyé a neve és övezik akkora legendák - na meg persze rajongás -, hogy több, mint négy évtizedes karrierje megérjen egy Bohém Rapszódia-kaliberű életrajzi filmet. No persze nem a filmszínházakba, csak egy online streaming felületre, de mióta bejelentették a Daniel Radcliffe főszereplésével készült és több ismert sztárt is felvonultató, közel két órás alkotást, érezhetően nagy volt iránta az érdeklődés, a komplett stúdióalbummal 2014-ben előrukkolt figurával is több sajtóorgánum meg webes felület foglalkozott - mondhatjuk, hogy újra visszakerült a reflektorfénybe. Mivel kifejezetten nagy rajongója vagyok a tevékenységének és nagyon kedvelem nem csak a paródiáit, de saját dalait és különleges hangulatú élő koncertjeit is, ráadásul mindig, mindent elolvasok róla (pár éve az életrajzi könyve is a kezeim közé került), nyilván felcsigázott a dolog, noha azt már az előzetes alapján is tudtam, hogy eléggé hasonlóra kell számítani majd, mint a Freddie Mercury-mozi esetében, ami valljuk be, nem mindig hitelesen festette meg a valóságot.
