9/22/2023

"Le kell menni kutyába!?" | Hobo Blues Band: Kopaszkutya - felfrissítve (GrundRecords, 2023)

(Jelenet a filmből, forrás: port.hu)

Bevallom őszintén, két évvel ezelőtt meglehetősen lesújtott Szomjas György filmrendező halála, ugyanis részben neki köszönhető, hogy egészen fiatalon (konkrétan kilenc évesen) azt a zenei világot választottam, ami idővel mindennapjaim szerves részévé vált: az 1993-ban kiadott CD hiányában (azt csak évekkel később sikerült beszerezni) a Kopaszkutya című film dalai gyakorlatilag hangról hangra ivódtak bele a szervezetembe. Egy rögtönzött bevásárlás alkalmával ugyanis a DVD-filmek között böngészve megakadt a szemem egy borítón: néhány hosszú hajú fickó egy sintértelepnek látszó hely félreeső részén körülvesz egy talán még náluk is szakadtabb ebet. Akkor és ott semmit nem tudtam volna találni, ami menőbb lehet és ez még jó sokáig nem is változott. (Szülői felügyelet nélkül nézni egy olyan filmet, amiben néhány - enyhén szólva - alulöltözött hölgy is szerepel, pedig talán még az első találkozásnál is maradandóbb élmény lehet ennyi idősen.)

Bár azóta sokat formálódott az ízlésem, változtak a prioritások - főleg keményebb és progresszív zenéket részesítek előnyben -, de évente egy-két alkalommal előbújik belőlem a “Kopaszkutya, csókolj meg! Kopaszkutya, harapj meg!” sorokat üvöltő, látszólag ártalmatlan, koraérett, kezdő rockrajongó. A mozifilm minden egyes képkockája élénken él bennem, azonban a zenei anyagról alkotott kép - köszönhetően a GrundRecordsnak, akik CD-n és LP-n is újból megjelentetették, kívül-belül alapos ráncfelvarrás után persze - egyértelműen változott. Egyrészt markánsabb lett, másrészt bizonyítást nyert, hogy több mint négy évtized elteltével is ugyanúgy helye van a hazai könnyűzene történetében, sőt.

Az újrakiadások díszes sora - a füstös LP már előrendelésben elfogyott! (Forrás: a Kiadó weboldala.)

Fiktív zenekar(ok) valódi rockslágerekkel - röviden talán így lehetne összefoglalni a már saját korában ikonikussá vált Kopaszkutya című filmet, hiszen az úgynevezett original soundtracket csonkítatlan egészében nem engedte kiadni a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Ez legalább annyira abszurd tény, mint a P. Mobil első nagylemezének (az 1978-as klasszikus anyagra gondolok) ellehetetlenítése, noha Hobóék félig-meddig érthetően “kihúzták a gyufát” például a Tobacco Road feldolgozásának “A nyomor szült, az út nevelt / Anyám halott rég, apám vedelt” soraival és a Torta egészével, kezdve az Aczél György 60. születésnapjára Jancsó Miklós és Hernádi Gyula által küldött édesség legendájától Rákosi elvtárs emlegetéséig. Ez mondjuk érthető, viszont szót emelni a Száll a kakukk fészkére című, nálunk is jelentős példányszámban elkelt regényből táplálkozó A király (egyik kedvenc P. Mobil-dalom) ellen? Nevetséges, én pedig itt be is fejezem a lamentálást, lezárom a kitérőt (a dalokat illető konkrét tényekre és körülményekre úgyis visszatérünk még), hiszen az írás tárgya maga a Colorado és Kopasz Kutya zenekarokról szóló film, s annak zenéje.

Persze ezek a bandák csak Kardos István forgatókönyvíró és Szomjas képzeletében léteztek. Előbbi csapat kezdetben népszerű rockslágerek magyar nyelvű átirataival turnézik, a lepukkant művházakban azonban senki nem értékeli egyébként kifejezetten autentikus előadásmódjukat. Mondhatnánk: a kutya sem kíváncsi rájuk, Béla (a filmben Schuster Lóránt alakítja), a menedzser pedig ráérez arra, hogy ez így nem mehet tovább. Új küldetésükként olyan dalokat kell írni, amik a külvárosok népét is megszólítják, azaz “le kell menni kutyába.” Mivel a stílusváltás többeknek nincs ínyére, kilépéssel fenyegetőznek, de a Főnök nem esik kétségbe és egy valódi kopasz kutya beszerzése után a lakótelepek Mick Jaggere mellé szerződteti a legfeketébb fehér hangot, Bill kapitányt - egyenesen Kőbányáról, újrafazonírozás végrehajtva. Szinte azonnal jön a siker, teltházas koncertek és minden nap új csajok szegélyezik a zenekar útját, viszont nem bírnak megelégedni a helyi népszerűséggel, már a tévébe is be akarnak kerülni. De mivel Béla ezt látszólag képtelen kilobbizni, a nagy áttörést jelentő, több tízezres szabadtéri buli előtt elválnak útjaik - miután jól megruházzák… Röviden ennyi a kultfilm története, melyben rendszerint felbukkannak híres zenészek nagy mondatait és a beatkorszak népszerű költője, a Leples bitang megteremtője, Allen Ginsberg is cameózik egyet. Talán nem túlzás, hogy már a körülmények is annyira érdekesek, izgalmasak, hogy megérnének egy komplett regényt. Hovatovább igaz, hogy - több alkalommal és mindent elmesélt róla, nyilatkozatai ismertek az alkotással kapcsolatban -, Földes László nem szereti ezt a filmet, sőt magát a címadó számot sem és sajnálja, hogy belement a megírásába. Szerinte hiányzik a filmből a szeretet, a barátság, a szerelem és a zene szeretete is, ma pedig már egyáltalán nem tud azonosulni a “Le kell menni kutyába!” elvvel. Az viszont kétségtelen, hogy a Coloradóból Kopasz Kutyává váló együttes fiktív, de valós helyzetekre (pl. csöves jelenség) reflektáló története is bizonyítja: a rock örök és elpusztíthatatlan.

(Hobo és Bill kettőse a filmből. Forrás: port.hu)

Visszatérve a zenei anyagra (a filmmel kapcsolatos további érdekességek és tények boncolgatását rábíznám a szakértőkre, történészekre): ahogy általában, úgy a Kopaszkutya esetében is eléggé furcsán, önellentmondásosan működött a cenzúra. Ezúttal elvileg nem számított a Táncdal- és Sanzonbizottság (továbbiakban: Sáncdalbizottság) véleménye, ezért a filmkészítők ki sem kérték azt, arra hivatkozva, hogy túl rövid idő telne el a megjelentetés és a bemutató között. Mivel azonban elsősorban mozgóképes alkotásról volt szó, a Művelődési Minisztérium fennhatósága alá tartozó Filmfőigazgatóság “mondta ki az áment” és ha ők úgy ítélték meg, hogy a filmben található zeneszámok helyénvalók, tulajdonképpen okafogyott a sáncdalbizottsági engedélyezés. Viszont az MHV lemezpolitikája - természetesen - nem így működött. A mozipremier közeledtével - engedve az idő szorításának -, Erdős Péterék felülvizsgálták a kiadás előtt álló dalcsokrot, melynek betiltásáról egyöntetű döntés született. (Ajánlom megcserélni az első és a második szótagot.) A “botfülű popcézár” keze pedig bizony odáig is elért, hogy a Corvin Moziba szervezett bemutatót megakadályozza, mondván, a betóduló, erőszakos fiatalok szétvernék a bútorzatot. Szerencsére a vidéki, illetve egyéb zártkörű, ne adj’ Isten pártfelügyelet alatt álló vetítések menetrendjébe már nem tudott belenyúlni…

(Tiszaliget, Sportcsarnok, a Hobo Blues Band és a P. Mobil együttes közös koncertje 1981. április 6-án. Hátul középen Földes László (Hobo), jobbra a mikrofonnal Deák Bill Gyula. A koncertet az Országos Ifjúsági Filmnapokon bemutatott Kopaszkutya című film kapcsán tartották. Forrás: Fortepan, adományozó: Urbán Tamás.)

Nem sokkal később koncerten mutatták be a betiltott dalokat, korabeli hangfelvételek tanúsága szerint pedig Hobo arra biztatta a közönséget, hogy nyugodtan rögzítsék azokat, mert másképp úgysem hallhatják otthon. Hozzátartozik a történethez, hogy a filmzenék kiadásának monopóliumát - talán elsősorban a fent említett okok miatt - már a ‘80-as évek elején meg akarta szerezni a Mafilm, megtörve ezzel az MHV cenzurális és művészetpolitikai jogait. Előfordulhat továbbá olyan abszurd helyzet, mely szerint Bors Jenő a Hanglemezgyártó Vállalat saját diadalaként értelmezi azt, hogy a zenekar a velük való együttműködés útját választva új, elfogadható nagylemezén dolgozik. Azaz “lementek kutyába”, miközben ez határozottan nem igaz, úgymond a saját mítoszuk alakítgatása volt. Mármint az MHV mítoszának, nem Hobóékénak. Ők ügyesen odacsempészték az Oly sokáig voltunk lenn tracklistájára a Tetovált lányt, a Kőbánya bluest, illetve az Enyém, tiéd, miénket is, aztán 1988-ban már a Ring kiadó égisze alatt született Tiltott gyümölcsre a többit. Az már csak hab a tortán, amolyan extra adalék, hogy a magyar szövegű Tobacco Roadot ‘82-ben nem engedték kiadni azzal az indokkal, hogy Hobo saját gyerekkoráról szól, hiába bizonygatta - süket fülekre találva - az ellenkezőjét. A betiltás valódi oka viszont egyértelműen a korábban már emlegetett Torta című dal volt.

A hivatalos filmzene 42 év elteltével, a GrundRecords - szokás szerint - áldozatos, sokrétű munkájának köszönhetően került helyre. Az őt megillető, kitüntetett és fontos helyre. Noha 1993-ban volt a Hungaroton/Mega kiadónak egy hevenyészett próbálkozása azt illetően, hogy a korabeli számokat eredeti formájukban jelentessék meg - a filmből kimaradt Bunkó vagyokkal együtt -, ez viszont csak félig-meddig sikerült. A dalcímeket, illetve zenekartagok listáját tartalmazó két oldalas borító mellé kaptunk egy Tabán-beli koncertfelvétellel kiegészített, sistergő hangú, utólagos javítások nélküli, fésületlen, ömlesztett valamit, ami inkább tűnt a szerzők engedélye nélküli sufni-munkának, mint korszakos, definitív anyagnak. Mindeddig tökéletesen kielégítette azok vágyait, akik előszeretettel hallgatják/hallgatták ezeket a dalokat, de (lássuk be) 2023-ra már eléggé elavultnak és kopottasnak tekinthető az ügy.

(Több, mint 40 év után végre vinylen is! Saját fotó.)

A Rozgonyi Péter által az r27 stúdióban végzett technikai korszerűsítésnek köszönhetően azonban végre eltűntek a felesleges és zavaró recsegések, a demo-szerű hangzás - ezek helyét telt, szinte tapintható hangkép vette át, mely azonnal visszarepít a film világába. Az első hallgatás közben abszolút úgy éreztem magam, mint mikor annak után felfedeztem a szerintem legmenőbb hazai rockfilmet. Mert le kell menni kutyába, indulnunk kell a Tobacco Roadról, búcsút intve Johnnynak, akit már vár Hollywood... És ha nem marad más, csak a farock, de falvédődön ez áll: az édes otthon visszavár, talán még segít egy illatos dal ami nem csak az enyém, de a tiéd és a miénk is. Gyerekként a Tetovált lány talán legtöbbet idézett sorát eképpen hallottam félre: "Szeretlek Erzsi, ha nem vagy János!" S teljesen evidensnek véltem. Akármennyire is tudtam kívülről a film jeleneteit, alig 10 évesen pedig az összes dal szövegét, ez jó ideig így ragadt meg.

De térjünk vissza a hanghordozókra, először is a CD-re: a '93-as verziótól eltérően utolsó trackként nem a címadó dal koncertfelvétele, hanem a Torta filmbéli, eltérő verziója szerepel. Ennek hatására hatalmas derű ült az arcomra, mert kapásból láttam is magam előtt a jelenetet. Az alapos ráncfelvarráson átesett artwork mondjuk sokkal szembetűnőbb, gyakorlatilag egy teljesen új kiadvánnyal lehet így dolgunk. A mellékelt füzetben (vinyl esetében betétlapon) az NFI által rendelkezésre bocsátott képanyag mellett - melynek köszönhetően megelevenednek a mozi jelenetei - szerepel Hobo bevezetője, illetve dallista, felsorolva a szerzőket és az előadókat, a végső kreditekből pedig megtudhatjuk azt is, mikor zajlottak az eredeti felvételek. A vinylre bónusz, azaz a Torta alternatív változata nélkül került ugyanez a kiugró minőségű hanganyag, de ebben az esetben azt hiszem, nem is érheti szó a ház elejét, hiszen ugyanúgy teljes értékű élményben lehet részünk. Emellett azt is elmondhatjuk, hogy - mint általában - csillogó fekete (avagy átlátszó füstös) lemezen mutatja meg igazán az erejét. A betétlapon szerepelnek a kordokumentum értékű fotók, Földes László sorai és a legfontosabb információk is, a két oldal matricája eltérő színű, hangzásuk azonban egyenletes színvonalú és összességében kiváló. Örök vesszőparipám a basszus, ami végre tökéletesen kidomborodik, megfelelőek az arányok, a koncertváltozat is szépen hozzáigazodik a többi számhoz. Rajongóknak, gyűjtőknek egyaránt kötelező darab, a korszak iránt érdeklődőknek pedig egyértelműen ajánlott, de szigorúan csak azután, ha már a film is megvolt. Mert az egy életérzés - időtálló és nem csak a múltbéli idők próbáját kiálló zenéjéről nem is beszélve.

(A füstös LP B oldala. Saját fotó.)

S hogy melyik dal a legemlékezetesebb számomra? Mivel annyira jól ismerem az anyagot, hogy fejből fújom oda-vissza, ez egy igen fogós kérdés. Régebben leginkább a nyitány után érkező bluesfeldolgozások fogtak meg, amik angol eredetijük mellett magyar szöveggel is megszólalnak. Ha viszont ez nem ér, mindenképpen a már-már punkos Farockra, a remek rímekkel operáló Édes otthonra vagy a többször emlegetett Tortára voksolnék, elsősorban a benne szereplő párhuzamok miatt. De akárhogy is nézem, ezek egytől egyig mély, magas fokú empátiáról tanúskodó, hiteles és átélhető-érezhető szövegek, kifejezetten nehéz csak egy favoritot választani közülük. Mind a film, mind pedig a zenéje nagyon sokat jelent a számomra, gyakorlatilag nem telik el úgy év, hogy ne nézném meg, de mivel idén még nem volt meg, a CD és a vinyl újbóli meghallgatása után garantáltan sort kerítek rá - másoknak is jó szívvel tudom ajánlani, hiszen kihagyhatatlan alkotás, több szempontból is. A soundtrackje pedig kétségtelenül az egyik legjobb hazai rockalbum a P. Mobil Első nagylemeze és a Beatrice '78-'88 című duplája mellett. (Vitatkozni lehet, csak nem érdemes.)

Köszönjük a hangfelvételt/kiadvány(oka)t a GrundRecordsnak! :)

A témában általam hasznosnak tartott, írásomhoz inspirációs forrásként használt oldalak, könyvek, adatbázisok:

By at
Labels: , , , , , , , , , , , , , , , , , ,