A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zenekar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: zenekar. Összes bejegyzés megjelenítése

1/27/2024

"Nincsen párja a világon!" | SALVUS - Szabad szemmel (H-Music Hungary, 2024)

A Salvus az egyik kedvenc magyar zenekarom.

Biztos vagyok benne, hogy az Archaic soraiban is muzsikáló Erdélyi Péter, valamint azonnal megjegyezhető, karakteres énekhangú Pötörke Zoltán frontember nevével-arcával leginkább fémjelezhető banda egyike azon kevés hazai, magyar nyelven metalzenét játszó csapatoknak, akik hamar a fülben ragadó (és nem túlzottan populárisra vett) témákat játszanak, kifogástalanul egyensúlyoznak a durvább témákat szellősebb-dallamosakkal váltogató, egyedi zenei világukban, szövegeik pedig kifinomultak, intelligensek, ráadásul kritikai éllel is rendelkeznek. Utóbbi pedig egyáltalán nem nyílt, arcba mászóan direkt módon jelenik meg, sokkal inkább úgy, mint a költészetben: csodálatos metaforák, szívet-elmét-szemet-fület megnyitó allegóriák sorakoznak dalaikban, én pedig talán azért is szeretem Zoli verseit, mert akárhogy kapcsolódhatok hozzájuk.

Eddig is megvoltak a bármikor bevethető, agyonjátszott kedvenceim tőlük (a Hazavár, a Beszél a bölcs, a Koszorút fejekre, a Festékre vászon, a Méltatlanok jutalma, az Erdő meg a Késve gyászoló és akkor a 2012-es Metamorf kislemez remek feldolgozásait nem is említettem), de most, hogy a jobbnál jobb klipes kislemezdalok - mínusz Túl az Óperencián - után egyben hallhatom az ötödik, Szabad szemmel címre keresztelt album dalait, nehezen tudnék egy új instant favoritot választani.

9/22/2023

"Le kell menni kutyába!?" | Hobo Blues Band: Kopaszkutya - felfrissítve (GrundRecords, 2023)

(Jelenet a filmből, forrás: port.hu)

Bevallom őszintén, két évvel ezelőtt meglehetősen lesújtott Szomjas György filmrendező halála, ugyanis részben neki köszönhető, hogy egészen fiatalon (konkrétan kilenc évesen) azt a zenei világot választottam, ami idővel mindennapjaim szerves részévé vált: az 1993-ban kiadott CD hiányában (azt csak évekkel később sikerült beszerezni) a Kopaszkutya című film dalai gyakorlatilag hangról hangra ivódtak bele a szervezetembe. Egy rögtönzött bevásárlás alkalmával ugyanis a DVD-filmek között böngészve megakadt a szemem egy borítón: néhány hosszú hajú fickó egy sintértelepnek látszó hely félreeső részén körülvesz egy talán még náluk is szakadtabb ebet. Akkor és ott semmit nem tudtam volna találni, ami menőbb lehet és ez még jó sokáig nem is változott. (Szülői felügyelet nélkül nézni egy olyan filmet, amiben néhány - enyhén szólva - alulöltözött hölgy is szerepel, pedig talán még az első találkozásnál is maradandóbb élmény lehet ennyi idősen.)