7/01/2022

Ezt hallgasd! - a 2022-es év rock/metal újdonságai (második rész: április-június)


Mondhatnám, hogy szinte egy szempillantás alatt telt el a legutóbbi ilyen jellegű bejegyzés óta az esedékes három hónap, de mivel egy-egy alkalommal 36-38 tételesre is rúgott a végül csak 20 darabosra lefaragott felhozatal, ez az idő már kicsit sem tűnik annyira gyorsnak. Ugye? És akkor még el sem kezdtem sorolni, kik maradtak ki a szórásból… Biztosan lesznek jópáran, akik elkezdenek Alt+F4-ezni, ha kiderül, hogy sem az új Def Leppard, sem a még valamennyire ropogós (de nekem akkor is irtó puha és langyos) Kreator nem tudott megihletni annyira, hogy végül beválasszak róluk akár csak egy dalt is. Pedig hát mind a Take What You Want, mind pedig a Become Immortal esélyesek lettek volna a sessionbe való bekerülésre, de pár napja Dave Mustaine és csapata bedobta azt a thrash-gránátot, ami lazán veri az egyébként második számú kedvenc energiabomba-bandám nyár elején megjelent lemezének bármelyik szerzeményét. Már csak remélni merem ezek után, hogy nem kell csalódni a szeptember elején érkező Megadeth-lemezben, viszont addig is érkezzenek a tavasszal legtöbbet hallgatott és általam legjobbnak ítélt rock/metal dalok itthonról és külföldről egyaránt az elektro-indusztriálistól a klasszikus AOR-ig tele ismert, nagy nevekkel, régi visszatérőkkel és meglepő új felfedezésekkel…

Erős “demiért?” érzés kíséretében picit le is döbbentett meg nem is, hogy a ‘70-es években leragadt Frontiers gondozásában jött ki a Nazareth Surviving The Law című, ki tudja már hányadik sorlemeze, melynek nyitószáma egy igazi hangulatmegalapozó, retro-feelinggel átitatott bulinóta. A dallamok garantáltan elsőre az ember hallójáratában maradnak és minden jóérzésű rockerben nosztalgikus hangulatot ébresztenek, s habár maga a teljes anyag egyvégtében kicsit száraznak, unalmasnak tűnhet - nekem amúgy a hangzás is iszonyú steril és művi, gyakorlatilag semmi életet nem hallok benne, de a kiadótól már tulajdonképpen megszoktam, szóval annyira nem gáz -, ennyi évtized után ikszedikként is remekül illik a sorba, nem feltétlenül lóg ki onnan. A Shockmagazin hasábjain bukkantam egy szintén múltidéző pillanatokkal telepakolt cuccra, amit magamtól tényleg soha, de soha nem pattintok be, ha nincsenek a lelkes ajánló sorok, különösen a kiválasztott Imaginary Fire című dalt illetően. A Carpenter Brut nevet olvasva tuti biztos, hogy nem egy ‘80-as évek hangulatú synthwave-dalra asszociálok, de ez a pasas olyan szinten zseniálisan csinálja, amit csinál, hogy innentől kezdve bármit megkajálok neki, csak alkosson és kész! Igaz, hogy ezt a nótát inkább a meghívott vendégénekes viszi, különösen az “Ákos bekeményít és összeáll a Depeche Mode-dal” hangulat miatt, de még hogy… Akinek akad szabad 4 perc 21 másodperce egy hallgatásra, majd számtalan az ismétlésekre is, ne habozzon rányomni a lejátszás gombra! Ugyanezt mondhatnám a hazai illetőségű Auraleak Indigójáról is, amivel kapcsolatban elsőre - megmondom őszintén - bizalmatlan voltam, aztán egy-két hallgatás után többször és többször idéztem fel magamban a dallamokat, próbáltam elvonatkoztatni a látványvilágtól és azon kaptam magam, hogy a dallamos részek nagyon is visznek magukkal, a brutálisabbra vetteket meg valamiképpen ignorálom, elvégre egy divideD zenekar bőven elég ebbe az országba, őket amúgy is túlságosan szeretem ahhoz, hogy letaszítsák a fejemben elfoglalt képzeletbeli trónjukról - bármikor is. Két debütáló kislemezdal után nagy potenciál van ebben a csapatban, biztosan érdemes lesz odafigyelni rájuk a jövőben. A Three Days Grace-t pedig, habár mindig is csíptem, jóideje elkerültük egymást, aztán egy közös olvasás kapcsán (amit most inkább nem szívesen idéznék fel, bőven elég megrázkódtatás volt mindkettőnknek) feljött köztünk Barátnőmmel, akkortájt dobták ki az új lemezt is, gondoltam megfülelem. Megérte, hiszen az I Am The Weapon azonnal landolt is a listán, az egyszerre szaggatós és himnikus dal volt az a friss felhozatalukból, aminél éreztem valamiféle különlegességet és ez egyből helyet is biztosított nekik a felvezetésben, habár hosszúságát tekintve szinte csak elkezdődik és véget is ér, de az alig három percből kifolyólag garantáltan megvan a hajlandóság akár többször is újrajátszani. Lehet, hogy tipikus és sablonnóta, nekem mégis fekszik és szívesen hoztam, mint üde színfoltot,


Aki pedig az első két hangból nem ismeri fel az új Megadeth első albumelőzetesét, azt megütöm! Na jó, csak viccelek, és nézzétek el, hiszen ebben a hőségben az én amúgy sem túl épületes és sokszor extra fárasztó humorvilágom is csavarodik egy nagyot - inkább indítsátok el a We’ll Be Backet és mondjátok, hogy az öreg DM nem lapozott túl sokat a naptárban, 1990-nél megállva… Ha csupa ilyen kaliberű nótával rakták tele a régóta várt és állandóan csak belengetett, ősszel érkező albumot, már most garantált a tíz pont részemről és nem győzöm várni, az biztos! Bár a 4 és fél perc kicsit úgy ér véget, mintha a levágott második rész csak ezután következne, hááát… várjuk lelkesen a folytatást, hátha még augusztus végéig megkapjuk. Na, nekem ilyenkor jön elő a thrash ‘til death-érzés, és tényleg kapásból többet hallgattam mint az új Kreator bármelyik trackjét. A Fozzy tavaszi újdonságáról még az egyik friss Hammer-lapszámban olvastam, kíváncsi is lettem erre a klasszikus AOR-t tartalmazó alkotásra, de összességében nem nyűgözött le annyira, hogy hosszabb távra be tudjon ragadni, hiába kedvenc műfajomról van szó és remek az ének, értékelem a hangszeres tudást-teljesítményt, nehezen tudom eldönteni, hogy inkább retro vagy modern, úgyhogy végül maradtam a totál berántós és együtténeklős I Still Burnnél, ezt akár egy jobb formában lévő Desmond Child is megírhatta volna a Bon Jovinak vagy Def Leppardnek, ha nem kis hazánknak lopkodja össze-vissza a saját kosarashimnuszát, de hát ne legyünk már telhetetlenek… Ennyi is bőven elég és jó teljesítmény, pláne ha új Junkies-nóta hiányában egy Bródy János-feldolgozással folytatjuk. (Na jó, Illés, de egy Bródy-tribute albumon jött ki a Jelbeszéd dzsunkásított verziója, szóval tessék elnézni nekem ezt a pici sarkítást is, kösz.) Az általam egyébként mérhetetlenül tisztelt és kedvelt, régebben sokat is hallgatott Bródy Mester születésnapján megjelent A földön járj album legkeményebb darabja nem csak, hogy örökké aktuális marad, azért is van itt, mert a sorok írója óriási Junkies-fan, imádja Szekeres András hangját és Barbaró Attila gitárjátékát - ráadásul - ha pedig egy szám alapjaiban tökéletes, egy feldolgozás pedig még hozzá is tesz, hiába van “csak úgy” eljátszva, nincs szükség különösebb ajánlóra. Lehet, hogy egy kicsit kilóg, de mégis annyira belesimul a srácok hangzásvilágába, hogy ha nem ismerném, lazán elhinném, hogy saját és akárhány lemeznyi hasonlót képes lennék elviselni tőlük. De akkor is óriási szívcsücskök nálam, nem tehetek róla: ennyi kell… A Black Swan fedőnevű szupergroup olyan neveket tömörít, mint Robin McAuley, Reb Beach, Jeff Pilson és Matt Starr (bőven elég lenne ennyi is ide és kész), két évvel a debütalbum után pedig itt is a második kör klasszikus AOR-világban fogant nóta tőlük a Generation Mind képében, remek címadója helyet is kapott válogatásomban, habár sokáig ment a teketória, hogy végül bekerüljenek-e. Végül a napi többszöri dúdolás győzött, nem az irtóra low budget klip, és különben is: az érzés mindig erősebb, képes felülírni az előítéletet. Hiába hallottad már ezerszer ezt a témát is, konkrétan ugyanezekkel dallamokkal talán születésed óta, jobban megmarad másnál és hosszabb távon magaddal viszed. Különben is, itt a nyár, tessék kicsapatni a sztrádára és jól elengedni a gyeplőt (na nem három liter sör meg tüske után) ilyen és ehhez hasonló nótákra, hadd legyen egy kis Sunset Strip-érzése az embernek!


Az gyanús, hogy a Solidity meglehetősen összetett, kapkodós-progos fémmegmunkálása vagy az Evergrey általam már méltatott, hasonló kaliberű, nagyívű varázslása nem fogja már ezt az érzést kelteni, pedig előbbiek stabilan az év egyik legkülönlegesebb hazai metalanyagát hozták el májusban, a rádióbarátságosra faragott kislemezdal meg is érdemli a figyelmet, utóbbiak pedig a hamar munka ellenére is stabilan tartják a saját szintjüket, a középen elhelyezett, kicsit komplexebb muzsikák kifejezetten az ezen réteget kedvelők számára kerültek a felhozatalba. No meg azért, mert tényleg tagadhatatlanul fogósak, van itt helyük bőven, ráadásul szeretem minél változatosabb és izgalmasabb darabokkal feldobni az eresztéseket. És hogy tényleg ne legyen egyhangú a gyűjtemény, egy még viszonylag friss, de nagyszerű magyar csodával folytatjuk, méghozzá Lena Scissorhands (Infected Rain) vendégeskedésével: a Nest of Plagues To Kill A Godjára is a HammerWorld hasábjain figyeltem fel, az egyöntetűen pozitív vélemények pedig meggyőztek arról, hogy érdemes belefülelni az egyébként hazai illetőségű csapat nemrég megjelent dalcsokrára. Engem pedig, ha kínoznátok sem tudnám megmondani, mire emlékeztet a kiválasztott The Silent Ones - amely egyébként azokról az emberekről szól, akik nem mernek felszólalni, ha mentális problémákkal küzdenek, ezért életük java részében csendben szenvednek, de egyszerre kegyetlen és felemelő, meghatározhatatlanul csodálatos és egyedi darab, ami mondjuk a Rammstein Giftigjéről már kevésbé mondható el, haha… mégis itt van, hiába nem értek belőle egy szót sem (emelt angolos voltam és még csak most próbálkozgatok a némettel). Azért szerintem ennek a bulizós-ökölrázós hangulatú, másodszorra garantáltan együtténeklős nótának van létjogosultsága, ha mások nem is, a rajongók biztosan örülnek neki, ahogy az új lemeznek is. Ennyi idő után nem váltják meg különösebben a világot, de a háttérben szépen elmegy, amit csinálnak, ha pedig ehhez hasonló tételekkel felhívják magukra az olyanok figyelmét is, akik nincsenek oda értük, csak van még mindig valami ebben a bagázsban…


A tavaszi eresztésben már szerepelt a Dorothy romjain alakult és csupán egy kis előzetes toldást kapott I’m Dorothy Legyen X című albumának nyitója, azonban a Bízz magadban! nálam bizonyult annyira jónak és erősnek, hogy merjem szerepeltetni: óriási és tényleg motiváló a refrén, ráadásul az eléggé hullámzó színvonalú nagylemez egyik legkiemelkedőbb daláról beszélhetünk, amihez hasonlókból még többet várok a következő anyagra, méghozzá nagyon lelkesen és kíváncsian. A The Hellacopters neve mindeddig - szégyen a fejemre, tudom - ismeretlen volt számomra, de teljesen véletlenül jött szembe április elején megjelent albumuk, én pedig csak néztem, amikor kiderült, hogy bizonyos szempontból már veteránnak számítanak. Nem csoda hát, ha ennyire jól nyomják - mondtam -, fel is került egyből ide a Positively Not Knowing, aminél mostanában kevés feelingesebb, lazább rock and roll számot hallottam, majdnem két teljes hónapig vezette is a legtöbbet hallgatott dalaim listáját. Hallottatok már a futurisztikus-instrumentális-elektrometalról? Nem lepődnék meg, ha számos nem válasz születne, ugyanis ebben a műfajban minden bizonnyal egyedülálló hazánkban a Golconda. Auer Bence sampleres és Hámori Dávid (Fish!) dobos  projektje a Slipknot és a Prodigy törvénytelen gyermekeként robbant be még közel három éve, debütáló nagylemezük pedig most már végighallgatható, aki pedig szeretné tudni, milyen az, amikor The Weeknd megőrül és össze-vissza tekerget mindent a keverőpulton - persze éneksáv nélkül -, az ne habozzon belefülelni, de készüljön fel a nagyjából semmihez nem hasonlítható élményre. Komoly trip lesz, az biztos! Kicsit csaltam a Lord of the Losttal, tudom, de a tavaly megjelent Judas album egyik húzódalával kiadott EP-ről muszáj volt idecsempésznem az editált verziót. Akármennyire nem műfajom az, amit űznek, mégis van valami bizsergető és üldöző a világukban, a hang egyből hat, a dallamok tökéletesek, ráadásul egyre jobbak és jobbnak lesznek lemezről lemezre - pont ezért nem is könnyű kikerülni őket, a közelmúltban pedig pont a Maiden előtt léptek fel nálunk, nem véletlen a középlemezre csempészett Vasszűz-feldolgozás sem. A Linda Daemon vezette KR3LL és az A Million Suns viszont már lehet az: a négy év után újabb, popos módon fogós elektro-indusztriális dalokkal támadó, immáron megfogyatkozott létszámú csapat már megint leszállított egy kupac olyan dalt, amikkel Amerikában réges-rég milliomosok lennének, ezt illetően semmi kétségem. Hallgassátok csak meg a kiválasztottat és próbáljatok mást mondani… Michael Schenker, az egyik kedvenc gitárhősöm pedig már megint összeállt egy rakás nagy névvel, a Universal nagy részét Ronnie Romerora bízva énekes fronton, a London Calling képében pedig elhoztak egy olyan ‘70-es évek hangulatú, nettó retro-nótát, amilyet nagyjából eddig is megszokhattunk és akárcsak a Nazareth esetében, itt is maximális mértékben ül a múltidézés, kiválóan hozzák az érzést ezek a játékosok, öröm felszállni a nosztalgiavonatukra. Én meg még éppen csak hogy bekerültem az óvodába, mikor kijött az utolsó Strong Deformity-lemez, szóval rendesen meg kellett pörgetni a fogaskerekeket az Inside Your Sun előtt, de a klasszikussá vált korábbi anyagaikba belefülelve egyből tudtam, hogy ez is be fog majd jönni, szeretem a nem tipikus és futószalagszerűen gyártott műfajokban fogant alkotásokat. Azt viszont tényleg nem tudtam, mit várjak a két évtized után elkészült, egyszerű-de-mégis-pazar borítóval felvértezett kiadványtól, simán csak elindítottam és kész. Aztán aznap mindenki hallhatta, aki a közelembe tévedt, több alkalommal is ébredés utáni első dolgom volt berakni a CD-t a lejátszóba, többször is visszatekerve a legkedveltebb dalokat - köztük a Riding a Hurricane-t is, ami szerintem egy jobb érzésű hazai rádióállomás akármelyik napszakban leadott műsorsávjának zászlóshajója lehetne. Pillanatig sem lógna ki a sorból, illetve hát de… csak éppen felfelé, a sok egy kaptafára gyártott és érfelvágós szenvelgés között szemernyi probléma sem lenne egy ilyen rockdiszkó-kompatibilis, húzós-zúzós királysággal. Igazságot az uraknak, úgy tökéletes a lemez, ahogy van! Végül pedig szintén egy kis hazai termés, bár ha Finnország vagy Göteborg környékére pozicionálom az Esperfallt, sem lövök annyira mellé szerintem. Az Act I kezdetű lemezcím azt jelzi, hogy számíthatunk még több csapásra is a legszebb Epica/Nightwish/Sonata Arctica-hagyományokat felelevenítő bandától. Addig is varázsoljon mindenkit a Don’t Leave Me Behind, én pedig továbbra is próbálom - igaz, eléggé uborkaszezonban - gyűjtögetni a legfrissebb újdonságokat, hogy a következő gyűjtemény is hasonlóan változatos és színvonalas lehessen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Ne tartsd magadban, de kérlek ésszel kommentelj! A nem ide illő tartalmak minden esetben törölve lesznek!