Talányos történetek hétköznapjainkból | Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget (Magvető Kiadó, 2023)

Töredelmesen bevallom, a szerzőtől eddig több könyvet is olvastam már (lírát, prózát egyaránt), de valahogy nem éreztem azt, hogy írásai rezonálnának a világommal. 2019-ben megjelent, Fehér farkas című kötetének novellái egy érett, beérkezett prózaíró képét rajzolták meg a fejemben, a történetek mindegyike különleges, eltérő hangulatú és stílusú lett, ezért szívesen kerítettem sorra első kispróza-válogatását, a Vonalkódot is. Akadt benne egy-két olyan írás, ami hellyel-közzel megfogott, de a költőként indult Tóth Krisztina kezdő lépései az epika terén viszonylag hosszú időre elvették a kedvemet attól, hogy “be merjem vállalni” másik hasonló jellegű művét. Valahogy a versei sem állnak közel hozzám, a gyerekeknek szóló költeményekről nem is beszélve, viszont a nemrégiben megjelent, négy év (2017-2021) újabb prózatermését összegyűjtő Ahonnan látni az eget felkeltette az érdeklődésemet és félredobva az előítéleteket álltam neki az ismerkedésnek. Viszonyom az írónővel továbbra is felemás, de ezek a szövegek azért egy fokkal jobban tetszettek, mint az egy évvel korábban olvasott vonalasok.

Fentire mondjuk jó ellenpélda az a történet, amiben a főszereplő gyógytornászánál felejti a karóráját. (A karóra) Ebben nincsenek sallangok, sem egy felesleges másodvonal, ami elterelné a fő témáról az olvasó figyelmét. (Ha végig hasonló színvonalúak lennének a szövegek, akár kiváló minősítést is kaphatna tőlem ez a könyv.) Vagy ott van az (Ő még csak negyven), amikor a kamasz gyerekek nem tudják hogyan kiutálni édesanyjuk új párját, átlátnak minden húzásán, amikkel közelebb akar hozzájuk kerülni, végül az élet alakítja leggyorsabban helyzetüket - rövid, tempós, könnyen emészthető, egyszerű és cizelláltságtól mentes szösszenetek ezek, mégis megvan a súlyuk. Mi az a vízipókozás? Hogyan lehet jóízűeket derülni egy piros kabát ellopásán? A válasz sok esetben egy apró, felszabadult nevetés a dolgok abszurditásán.

A rövid írásokkal való ismerkedésben folyamatosan előrehaladva újra elő-előbukkant a Vonalkódból már általam megismert, kifinomult narrációs technika: a túlnyomórészt egyes szám első személyű elbeszélők váltogatják az idősíkokat, összemossák a múltat a jelennel, az absztraktot a direkttel, az elbeszélést a reflexióval. A történetek fő vonalába valahogyan mindig illeszkedik egy-egy múltbeli emlék, de a szövegek csak formálisan kerülnek lezárásra. Az úgymond tematikus zárlat és a végső, képzeletbeli pont kihelyezése már az olvasó dolga. Különféle nézőpontok, jelentéktelennek tűnő, mégis a maguk módján fontossá váló események sorozata, ismeretlenül is ismerős figurák hada sorakozik a novelláskötet lapjain.

Nem tudom azt mondani, hogy maximálisan tetszett volna, amit olvastam, de könnyen előfordulhat, hogy egy-két történetre még visszatérek a későbbiekben. A szakértő véleményalkotást pedig meghagyom azoknak, akik erre hivatottak, összefoglalómat aligha lehetne erős érvekkel alátámasztott, legitim álláspontnak tekinteni szerző vagy könyv mellett (esetleg ellen). Tény, hogy alkalomadtán jó megismerni olyan technikákat és világokat, amik távol állnak tőlem, de az óvatos távolságtartást továbbra is megőrzöm.

Már olvastam a szerzőtől:

• Vonalkód (2006)
• Állatságok (2007)
• Fehér farkas (2019)
• Kígyóuborka (2020)
• Bálnadal (2021)

Tervben vannak:

• Magas labda (2009)
• A majom szeme (2022)

Ha tetszik a blog, akkor ne felejts el követni minket Bloggeren keresztül, hogy sose maradj le a legfrissebb tartalmakról! A közösségi felületek közül az Instagramon, a Molyon, illetve a Facebook-on vagyunk jelen. :) Utóbbi helyen várunk Az üst olvasóklubjába! Amennyiben úgy gondolod, támogathatod is az oldalt, erről itt informálódhatsz.