Töredelmesen bevallom, a szerzőtől eddig több könyvet is olvastam már (lírát, prózát egyaránt), de valahogy nem éreztem azt, hogy írásai rezonálnának a világommal. 2019-ben megjelent, Fehér farkas című kötetének novellái egy érett, beérkezett prózaíró képét rajzolták meg a fejemben, a történetek mindegyike különleges, eltérő hangulatú és stílusú lett, ezért szívesen kerítettem sorra első kispróza-válogatását, a Vonalkódot is. Akadt benne egy-két olyan írás, ami hellyel-közzel megfogott, de a költőként indult Tóth Krisztina kezdő lépései az epika terén viszonylag hosszú időre elvették a kedvemet attól, hogy “be merjem vállalni” másik hasonló jellegű művét. Valahogy a versei sem állnak közel hozzám, a gyerekeknek szóló költeményekről nem is beszélve, viszont a nemrégiben megjelent, négy év (2017-2021) újabb prózatermését összegyűjtő Ahonnan látni az eget felkeltette az érdeklődésemet és félredobva az előítéleteket álltam neki az ismerkedésnek. Viszonyom az írónővel továbbra is felemás, de ezek a szövegek azért egy fokkal jobban tetszettek, mint az egy évvel korábban olvasott vonalasok.
.jpg)
