Miután elolvastam a könyvet, sokáig csak ültem és bámultam magam elé.
Nem voltam képes megfogalmazni az érzéseimet, amiket a történet keltett
bennem. Teljesen lesokkolt. Lebénított.
Ahogy olvastam, csak az járt a fejemben, hogyan tört darabokra Meg
és Susan világképe. Szeretetteljes családban nevelkedtek, megkapták a
szüleiktől a legtöbbet, amit gyerek kaphat. De a szülők meghaltak
autóbalesetben, ők pedig a távoli rokonhoz kerültek. Talán soha el sem
képzelték, hogy létezhet ez a fajta kegyetlenség, a másik érzelmei
iránti teljes közöny, az élet értékének abszolút semmibe vétele, amelyet
aztán Ruth-nál megtapasztaltak. Nincs annál szörnyűbb dolog egy gyerek
számára, mint ha attól az embertől kell rettegnie, akitől a biztonságot
várná.
Ahogy halljuk őket megszólalni, de főleg Meget, aki meg van róla
győződve, hogy itt utálják őket, látjuk, hogy kényszeresen keresik az
okát annak, hogy miért bánnak így velük. Mert a semmiért ezek a dolgok
nem történetnek meg. Pedig mindannak, ami a könyv lapjain történik,
valójában nincs racionális oka. És ez benne az egyik legijesztőbb.
Ruth beteg, zavaros elméjének szüleménye mindaz a kitalált ok,
amiért büntet, és amiért undorító módon bevonja a többi gyereket is a
büntetésbe. A könyv vége felé már el kellett távolodnom a történettől.
Mindazt, ami a könyvolvasást élménnyé teszi, az azonosulást, a
közelséget, belehelyezkedést meg kellett tagadnom, mert már nem bírta a
lelkem elviselni azt, hogy ezek a dolgok akár csak kitalált szereplőkkel
is, de megtörténnek.
Nem tudom, szándékos-e, de van egyfajta tisztító ereje annak, hogy
míg a szenvedést, az erőszakot a szeretetlenség okozza, a végső
menekvést a szeretet, a törődés és az odafigyelés hozza el.
Egyik pillanatban azt érzem, nem kívánom senkinek, hogy elolvassa
ezt a könyvet, a másikban viszont azt, hogy olvassa el mindenki. Lássa
mindenki, mik történhetnek meg a szomszédban akkor is, ha behunyjuk a
szemünket vagy nem nézünk oda.