Eddig sajnos úgy tűnik, hogy a hazai szerzők idén megjelentetett könyvei nem hozzák a korábban megkezdett sorozatok minőségi folytatását. Előzőleg A Hold hősei második része okozott csalódást, most pedig az Áttűnő világok következő etapja váltotta ki a szomorúság érzését. Ha korábban még nem hallottatok Gitte trilógiájáról, ebben a bejegyzésben kicsit felzárkózhattok.
 |
| 2023, magánkiadás, 196 oldal, puhatáblás (saját kép) |
Úgy gondolom itt az ideje annak, hogy a blogon a szépirodalom nagyobb helyet kapjon, szem előtt tartva azt, hogy hazánk íróitól is gyakran mutassak be egy-egy művet. A sort Pál Dániel Levente 2017-ben megjelent novelláskötete nyitja. Az Úr nyolcadik kerülete nem csak annak okán kezdett el érdekelni, mert magam is a kerület lakója vagyok. Nagyon kíváncsi voltam, más milyennek látja ezt a városrészt, mik a tapasztalatai a környékről. A szerző költő és prózaíró, eddig összesen hét könyve jelent meg. A weblapján található bio-ból
kiderül, hogy igen aktív alakja a magyar kulturális életnek, 2016 óta a
Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja, számos szervezet tagja. Ezúton is
köszönöm, hogy megtisztelt bizalmával, és biztosított számomra egy
példányt a műből.
 |
| 320 oldal, Athenaeum, 2017, keménytáblás (saját kép) |
A szünet alatt természetesen nem hagytam fel az olvasással, viszonylag sok könyvet sikerült befejeznem. A következőkben két olyan hazai író művét szeretném bemutatni, akikről úgy gondolom, ígéretes jövő elé néznek, amennyiben kiaknázzák a lehetőségeiket. A fantasy és a horror rajongók most nagyon figyeljenek, legfőképp nekik lehet érdekes a bejegyzés, de a magyar szerzők kedvelőinek is érdemes lesz vetni rá egy pillantást. :) Érdemes kiemelni, hogy mindkettő történet kis hazánkban játszódik, ami miatt nálam plusz piros pöttyel indítottak, kicsit unom már, hogy Amerikában képzelnek el minden sztori. :)
 |
| 2023, Főnix Astra, 424 oldal, puhatáblás (saját kép) |
Hosszú ideig tartott, amíg elolvastam a könyvet, mintha én magam is a gigászi méretű hegyet másztam volna meg, ami a semmiből jelent meg a Csendes-óceán egy pontján. Az utazás, és az olvasásélmény is, távoli, csak körvonalakban maradt meg: felvillanó színek, elejtett részletek, hangok, időnként pedig emlékfoszlányokként előtűnő, tomboló hóvihar formájában. A konkrét részletek azonban, mintha csak egy ADHD-trip lett volna, elvesztek. Valahogy… ott maradtak a hegyen.
Harold gyermekkora óta különc, különleges képességű fiú, akiből felnőtt korában orvos, majd a hivatását később hátra hagyó, a világot járó, annak különös jelenségei után kutató tudós lesz.
Maga a regény Harold unokahúgának, Harrietnek küldött leveleiből áll, amiket a főhős halála után testvérei könyvbe rendeztek és kiadtak. A leveleken keresztül ismerjük meg Harold múltját, a hegyre vezető expedíció részleteit, majd annak végkimenetelét. A főhős azonban nem kerül közelebb hozzánk; karaktere számomra végig egysíkú maradt, mint egy lenyomat, egy kép, elfeledett cikk egy megsárgult régi újság lapjain.
Binge egy óriási, az emberiség létezésével kapcsolatos ismereteinket alapjaiban megrengető utazásra invitál bennünket, és mi azzal a reménnyel kelünk útra, vállalva a kihívásokat, hogy az utolsó laphoz, a hegy tetejére érve, elnyerjük fáradozásainkért méltó jutalmunkat, és magyarázatot kapunk a történtekre: egy, a regény koncepciójához méltó befejezést.
Így indulunk útnak, mi, az olvasók, Harold, a főhősünk, és egy csapat válogatott tudós, szakmájuk krémje, a világ különböző országaiból, hogy megfejtsük együtt a hegy titkát. Ahogy haladunk egyre magasabbra, az Everest c. filmet megidéző képi megjelenítések, a hóvihar, fagy, alaptáborok közé lassan bekúsznak a titkok, Harold emlékei volt feleségéről, akit évek óta nem látott, és akivel pont a hegyen találkoznak ismét (csakhogy a nő, Naoko, kissé zavart állapotban van), mellettük személyes vívódások, élettörténetek elevenednek meg, és így tudunk meg egyre többet Haroldról, eltitkolt családjáról, gyermekéről. Ennek ellenére, Harold nem került hozzám közelebb, sőt, igazából egyik szereplő sem tudott maradandó nyomot hagyni bennem, így amikor az első tragédia bekövetkezik, és valaki az életét veszti a hegyen, nem is rendültem meg különösebben.
Naoko karaktere és Santié, az örökbefogadott gyermeké azonban még a mai napig fel-fel bukkan az emlékeim között, mint egy necuke, és őrzöm a róluk szóló részeket. Az ő képükkel zárul a könyv, valami csodálatosan emberit megfogalmazva, a természetfeletti kalandok, küzdelmek után. Mert ahogy egyre távolodunk az alaptábortól, úgy bontakozik ki a kozmikus rettenet, és olvadnak egymásba a dimenziók, zavarodik meg az idő, majd bukkannak fel a gyilkos indulattól fűtött torz lények, hogy véget vessenek az expedíciónak. Így haladunk a csúcs, a végső reveláció felé; ám amit ott találunk, bár várható, bár sejthető és érthető, magához az úthoz képest összecsapottnak tűnik. Első olvasatra. Jobban belegondolva, bizonyos részeket újraolvasva, megértjük az összefüggéseket, és azt a kissé spirituális üzenetet, hogy az út maga (vele az ott hátrahagyott lenyomataink) legalább annyira fontos, mint a megérkezés. Mégis, a hatalmas előkészítést követően joggal érezheti magát becsapottnak az olvasó, mint ahogy a könyvbéli karakterekben is felmerülnek kérdések.
Az olvasást követően hosszú napokig gondolkodtam a könyvön, és próbáltam helyre tenni magamban a történetet. De nem fogadtam el azt az érzést, hogy ez így egyáltalán nem volt a helyén. Valami tényleg nem stimmelt, de ennek így kellett lennie, mert az ilyen utazásoknak pont ez az értelme. És amikor visszagondolok a történetre, a téridő egy bizonyos pontján én is újra ott vagyok, érzem a hideget, a dimenziók áthajlása által alkotott természetfeletti közelségét, a baljósan kavargó hóvihar mögött rejtőző elkerülhetetlent. És a köztük megbújó igaz emberi értékeket.
A könyv nem tökéletes, vannak részek, ahol komolyan elgondolkodtam, például, a tudósok párbeszédén az örökítőanyaggal kapcsolatban, mert ezt „illik tudni” az ő köreikben, vagy az expedíció valódi célja is, amikor fény derül rá, annyira olcsónak hat (amúgy mégis, szomorúan mondhatom, jellemzi a ma emberét), ám összességében megérte. Megérte megmászni azt a hegyet. Én már értem, hogy miért.
Négy és fél üst az ötből.
2023 úgy tűnik, hogy hazai fronton igencsak termékeny év lesz, legyen szó akár ismert, vagy csak kisebb rajongótáborral rendelkező íróról. Ebben a bejegyzésemben két kisregény folytatását szeretném Nektek bemutatni, melyek korábban ilyen-olyan okok miatt a szívemhez nőttek. Kezdésnek jöjjön Stian Skaldtól A nemszületett, ami az Avalantia-krónikák harmadik története. Érdekesség, hogy ez már az Underground Kiadó támogatásával jelent meg.
 |
| 2023, Underground Kiadó, 180 oldal, puhatáblás (saját kép) |
(Felújított hangzású dupla CD-n, 48 oldalnyi kísérőfüzettel jelent meg a Szörényi-Bródy szerzőpáros alapműve.)
„Koppány történelmi
értelemben unalmas, mert szavai, dala, magatartása visszafelé húz. István, a
király láttán nem kell sírni. Akkor kellene, ha nem értenénk meg István hitét
és üzenetét.” – Erdős Péter
Eredetileg filmnek készült,
aztán fél hónap leforgása alatt fél tucat színházi előadás, két hónappal később
pedig nagylemez lett belőle. Negyven évvel ezelőtti bemutatója óta
kitörölhetetlen értékünk a Szörényi-Bródy szerzőpáros által jegyzett, első
igazi – nagy sikereket elért – magyar rockopera, az István, a király. Ennyi idő alatt számtalan feldolgozása született, megjárta a sevillai expo színpadát is, a harmincas évforduló alkalmából pedig Alföldi Róbert alakítgatta át saját elképzelései szerint. 2015-ben, a szerzők előtt tisztelegve egy igazán különleges, koncertszínházi verzióban mutatták be. Ebben a hevenyészett, de mégis hatalmas rajongással és tisztelettel megírt cikkben az 1983-as ősbemutatón és nagylemezen, valamint az egy évvel későbbi filmen keresztül szeretnék megemlékezni a méltán klasszikusnak nevezhető műről. Az apropót elsősorban az adta, hogy a kerek évforduló előtt tisztelegve - a hozzá méltó köntösben és megszólalással - újból elérhetővé vált a rockopera két CD-n, a GrundRecords jóvoltából.